A búcsúzás sosem megy könnyen, de búcsúzás nélkül még borzalmasabb lenne az elválás.

 Nagyjából 32 órás utazás előtt álltam. El sem tudtam képzelni mindezt, hogy csinálom végig, csak egyetlen dologban voltam biztos, hogy Dóri ott fog rám várni az alagút végén.

Először Londonba repültem kizárólag arra volt időm, hogy megtaláljam egy óra alatt a másik gépet, ami majd Raleighbe visz. Miközben az egyik terminálról rohantam a másik felé, többször is feltartóztattak. Az első repülőtéri ellenőr, miután megkérdeztem, hogy merre találom az x terminált agresszíven elkezdett kérdegetni az úti célom felől, hogy hova megyek (a pontos címet, amiről egyébként halvány dunsztom sem volt és ennem a későbbiekben is megittam a levét) mit fogok ott csinálok, és otthon mit csinálok, végül pedig egy kedves kis matricát ragasztott az útlevelem hátoldalára. Ettől kis híján sokkot kaptam, mert nem olyan régen láttam egy dokumentum filmet, a Külföldön a rácsok mögött, amiben éppen ezen mód csaptak le egy nőre, azzal az elhanyagolható különbséggel, hogy ő drogot csempészet. De hát ki tudja? Ezek után még egyszer kifaggattak, átfésültek tetőtől-talpig( a büntető eljárás tantárgyunknak megfelelően eljárva azonos nemű ellenőr által), én, pedig utánajártam, hogy a csomagom is biztosan velem utazik e, aztán Észak-Karolináig meg sem álltam.

Itt már volt pár órám, úgyhogy engedélyeztem magamnak egy kis internetezést, haza jeleztem, hogy minden a legnagyobb rendben van.

A következő stáció, Miami. Na ez már nehezebb diónak tűnt, 11 órát kellett este 10 órától reggel 8 óráig valahogy elütnöm. A legszívesebben körülnéztem volna kint Miamiban, de úgy döntöttem, hogy legalább Port au Prince-ig megpróbálok vigyázni a testi épségemre. Hihetetlenül hideg volt a repülőtéren, ráadásul 1900 Ft-ot kellett fizetnem, hogy megnézhessem a Dallast, mert Free Wi-fi a Miami Airportnak valahogy nem fért bele a keretbe. Ha dideregve is, de valahogy eljárt az idő és a legnagyobb meglepetésemre a móka végére a business osztályon kötöttem ki. Az első gondolatom az volt, hogy business osztályon utazva, tablettet nyomogatva (biztonsági tartalékként egy Elle szám is pihent a táskámban) utazok a harmadik világ felé. Vajon helyes ez? Nem képmutató ez a hozzáállás? Őszintén szólva még nem tudom erre az igazi választ, de remélem az utazás végére erre is találok magyarázatot.

A kalandozásomat a szomszédom törte meg. Beszélgetésbe elegyedtünk, kiderült, hogy ő a Világ Bank katasztrófa helyzetek kezelésére szakosodott szervénél dolgozik.

Elmesélte, hogy szinte a világ összes krízis helyzettel küszködő pontján járt már, Jordániában, Irakban és számos más fejlődő országban. Ő is önkéntesként kezdte a pályáját.

Átadta a névjegykártyáját azzal, hogy ha bármiben segítségre lenne szükségem bátran forduljak hozzá. Nem is tudta, milyen hamar szaván fogom. Mert, ahogy leszálltunk a gépről egy kedves haiti zenekar játéka mellett, a „határon” nem akartak beengedni addig, amíg elő nem állok a Hope Home címével. Isteni szerencse, hogy ott volt, mert könnyedén kimagyarázta a helyzetet és a tanácsára beírtam az ő hotelének a címét. Így már  kimondhatom: megérkeztem Haitire.