Elképesztő, hogy mennyire függünk az elektromos áramtól és minden ezzel összefüggő modern technikától, és a legborzasztóbb az egészben, hogy ehhez az észrevételhez el kellett jönnöm egészen Haitiig. Általában reggel 9-ig van áram, aztán legközelebb valamikor az esti órákban jön vissza, így minden műszerünk töltését és a fürdést is ezekre az időpontokra kell időzíteni. Néha teljesen kiszolgáltatva érzem magam, ha nincsen áram, mert így nem tudok vizet forralni a reggeli kávémhoz, aztán ha éppen töltésre szorul a telefonom, nem tudok kommunikálni a külvilággal, és ha a tetejében még a tabletre letöltött kreol-angol szótáram sem funkcionál, plusz a laptopom is meghal (az éjszakáról meg ne is beszéljünk, mikor világítás hiányában nincs lehetőség a félelmetes zajok forrását fellelni), akkor érzem csak át igazán, hogy milyen a harmadik világ varázsa. De ez még mindig csak egy ideiglenes állapot, mert tudatában vagyok annak, hogy pár óra múlva ismét használhatom őket, nem így a haiti lakosság nagyjából 95 százaléka, akik nemcsak a modern technikát nélkülözik, hanem a napi betevőt, a fedelet a fejük felett, az egészségi állapotuknak megfelelő ellátást és a családot.
Az, hogy itt vagyok, nem is igazán jelent önfeláldozást a részemről, csupán egy rövid látogatást egy másik világba. Talán ha lemondanék ezekről a dolgokról, kicsit közelebb kerülnék az ő életmódjukhoz (és persze leküzdeném a válogatós mindenemet az ételek terén is). Másrészről azonban számtalan előnye is van annak, hogy magammal hoztam ezeket a high tech cuccokat. Minden délután 6 óra felé leülünk például a „tűző nap árnyékában” a lépcsőkre az ifjú Jay Z-vel, Kanye West-tel és Nicki Minaj-zsal, és a tábla segítségével beszélgetünk. Nagyon élvezik, hogy taníthatnak kreolul, és azt is, hogy ők is használhatják a saját kezükkel. Ha pedig mindezt megunjuk, kapcsolunk egy kis zenét és táncolunk. Vagy videót és fényképeket készítek róluk. Imádnak pózolni, a figyelem központjában lenni, legutóbb egy videó erejéért még egy rapszámot is előadtak. Imádják a zenét, a táncot, a futballt és Istent. Ha innen nézzük, nem is különböznek tőlünk.
A szomszéd árvaházban heti két alkalommal táncórát tartanak. A minap megnéztem, hogy mit művelnek a kis lurkók táncóra címén. Két fiatal srác tanítja őket egy Akon-szám és a jó öreg Thriller ritmusaira. Majdnem lefordultam az asztalról a nevetéstől, amikor megláttam lazán bevonulni a terembe a kis mini emberkéket. Az egyik „tökalsó”, úgy 4 éves lehet, félig nyitott pulcsiban, meztelen felsőtesttel, a fején kapucnival, egy másik bézbólsapkában csoszogott be a Cross papucsában. Azzal az utánozhatatlan hiphop sármmal az arcukon és a mozgásukban. Persze akadt, aki a fél pár papucsát már útközben elhagyta valahol. Amint elindult a zene, nagyon helyesen ide-oda lépkedtek kissé tétován vagy éppen túlságosan nagy hévvel, de totál más irányba. A három kedvenc kislányom, Centcia, Betcina és a harmadik (hát igen, a nevekkel még bajban vagyok) viszont olyan könnyeden riszálták a kis csípőjüket, mintha már a bölcsőjükben is táncoltak volna. És Joshua egyszerűen fenomenális. A kissrác az első napokban nem volt igazán szimpatikus számomra, tipikus „badboy” módjára viselkedett. A kedvenc időtöltése az volt, mikor látta, hogy figyelem, hogy tömérdek mennyiségű levelet gyömöszölt a szájába, jól megrágta, majd a végén rosszullétet imitálva kiköpte az undorító zöld trutyit. Lassanként aztán összebarátkoztunk, a táncórán pedig lenyűgözött. Egy sapkát a fejébe húzott, és úgy lenyomott egy kétperces Jacko-műsort, hogy mindenki lemerevedett körülötte.
A haiti emberek életében azonban van valami, ami még a zenét és a táncot is megelőzi, ez pedig a hit, bár ők a hitet is tánccal és zenével kombinálják. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, nem volt soha kegyes hozzájuk Isten, az ő hitük benne rendíthetetlen. Az ittlétem alatt először arra lettem figyelmes, hogy a nagyszobában állandóan megy a tévé. Minden alkalommal zenét hallottam kiszűrődni, de tényleg állandóan, csak az áramszünet teremthetett csendet. Számomra ilyen haiti Fásy Mulató szaga volt a dolognak, de később egyre többször hallottam a Mamákat „hallelujázni”, és kiderült, hogy ez egy Viva szintű zenecsatorna, ahol minden második szám egy keresztény gospel dal. Azért ezt nehéz lenne elképzelni Magyarországon. Ráadásul azok a haitiek, akikkel eddig találkoztam (egyelőre sajnos a két kezemen meg tudom számolni őket), mind keresztényeknek vallották magukat. De nem félszegen, közben a földet kémlelve válaszoltak a vallásukra vonatkozó kérdésemre, hanem magától értetődően ők kérdezték meg tőlem közvetlenül a hogy hívnak és honnan jöttél rutinkérdések után.
Van még egy dolog, ami felkerülhetne a haitiek képzeletbeli toplistájára, a gekkók. Nagyon sokan vannak, és hatékonyabban irtják a szúnyogokat, mint a Baygon. Most is velem van három, amikor ezeket a sorokat írom. Szerencsés vagyok, mert éppen elkaphattam akció közben, sőt végre beazonosíthattam egyúttal annak a furcsa hörcsögszerű hangnak is a tulajdonosát a személyében, aminek a gazdáját napok óta hiába kerestem.
