A vasárnapi izgalmakat hétfőn egy hajnali kelés követte. Dórival elkísértük a gyerekeket, Alandát, Ismaelt és Jojot a speciális iskolájukba, ami órákra van az otthontól, legalábbis a reggeli csúcsforgalomban annak tűnt. A sofőr pedig, aki az alapítvány alkalmazásában áll, nem mutatkozik a türelem mintaszobrának. Minden reggel, amikor pontban 6-kor megérkezik a gyerekekért, háromszor dudál, de úgy, hogy abból pontosan átérzed idegállapotának a kritikus szintjét, ami megközelítően a 80 százalék és a kiakadás között állhat. Ez különösen kedves ébresztő, főleg ha aznap csak három órát tudtál aludni a kakaskukorékolástól, kutyavonyítástól és a melegtől, és egyébként sem állna szándékodban a kelés. Bár mostanra ez a problémám is megoldódhatott volna, ha tudnám, hova tettem a Dóritól kapott füldugómat.
A kisbuszban Alanda mellé ültem, és végig az ülésen próbáltam tartani a lábait, hogy az iszonyatosan hepehupás út a lehető legkevesebb fájdalmat okozza szegénynek. Mert Alanda, aki egy 14 éves kislány, azon szerencsések egyike, aki az állapotának és Dóri szorgos adománygyűjtésének köszönhetően a napokban életében először lábra állhatott. Ezt azonban megelőzte egy fájdalmas műtét, és még annál is fájdalmasabb, naponta ismétlődő „kínzó-terápia”.
Mindenfajta túlzás nélkül állíthatom, hogy szinte kínzásszámba megy, amit ennek a szegény kicsi lánynak át kell élnie, hogy aztán a végén megtörténhessen a csoda. Szinte minden napja tanúja, hacsak nem szereplője vagyok az intenzív terápiának, amit Juniorék, a terapeuták végeznek. Eleinte nézni sem mertem, mert olyan szívszaggatóan sírt Alanda, hogy még hallgatni is rossz volt. Mígnem egy napon, amikor a barátságunk Juniorral arra a Haitin megszokott bensőséges szintre lépett, hogy „ I love you Hela.” és megígérte, hogy minden nap imádkozni fog Istenhez számomra egy haiti férjért, hogy itt telepedhessek le (Remélem, mondanom sem kell, Istenem, hogy azért ehhez nekem is lesz egy-két szavam, mielőtt bármit is tennél az ügy érdekében!), kisebbfajta erőszak árán rávett, hogy vegyek részt kicsit én is a „ just movement and practice”-ban, ahogy ő nevezi. Nem sok mindent értek meg kreolul, de abból, ha valaki torkaszakadtából azt ordítja, arcáról patakokban folyó könnyek között, hogy „Papi!!!!!!!!!!!Mami!!!!!!Male!!!Non!!”, fordítás nélkül is kikövetkeztetem, hogy na jó, az én munkám akkor itt véget ért. És amíg Dóri nem szólt nekik, hogy én nem azért jöttem, hogy átvegyem az ő feladatukat, naponta többször is megsértődtek rám, mert nagy ívben elkerültem őket, ha éppen azon voltak, hogy beszervezzenek. A legszebb az egészben azonban az, hogy Alanda a mai napig „Léka Mamit” szeretné, hogy közreműködjön. De „Léka Mami” ellenállása szilárd, mint a szikla.
Szóval egy szó, mint száz, a rossz minőségű út ide-oda dobálta Alanda lábát, ezzel nem kevés fájdalmat okozva neki. Nem csak mi mentünk iskolába, az ablakon keresztül láttam, hogy a „járdákon” mindenfelé iskolába igyekvő, egyenruhás gyerekek sétáltak.
A gyerekek iskolájában már gyülekeztek az előtér padjain a lelkes diákok. Volt köztük, aki Down-kóros volt vagy kerekesszékes, és olyan is, aki látszólag egészségesnek tűnt, de közös volt mindegyikükben, hogy mosolygott a szemük, és boldogságot sugárzott a tekintetük. A tanítóikon is látszott, hogy valóban szeretettel végzik a munkájukat, és gondoskodnak róluk.
Így jó érzéssel bíztuk őket a kezeikre.
Visszatérve az otthonba, délután újabb program várt a gyerekekre, méghozzá a legelső hittanóra. A másik árvaház elé összegyűjtöttük mindkét ház összes lakóját, és együtt vártuk velük a pásztort, mármint a lelkipásztort.
Énekeltek, ő gitározott, és feltételezem, hogy elmesélt egy részletet a Bibliából. Sajnos az egészből én csak annyit értettem „ tsimun”, azaz gyerekek, ezt is csak azért, mert vagy százszor elismételte, de ahhoz képest, hogy mennyire nyugtalanok, örökmozgók ezek a srácok, viszonylag végig figyelemmel követték az órát.
A végén aztán én is beszédbe elegyedtem a „Pásztorral”, aki csakúgy, mint én, 23 éves, sokáig kereste az útját, de végül úgy döntött, hogy az egyetem helyett a lelkipásztori szolgálatot választja. Kérdeztem tőle, hogy milyen vallású, ő erre azt válaszolta, hogy keresztény, csak simán keresztény. Engem mindig kicsit furcsán érint, ha valaki nem tudja és akarja kategorizálni magát, vagyis elköteleződni bizonyos vallás szabályai mellett, és csupán szabadon értelmezi a Szentírást önmaga vagy egy olyan személy által, aki szintén nem egy erre felkent személy. Persze az a legfontosabb, hogy higgyünk Istenben és az ő tanításában, aszerint éljük az életünket, de szerintem az nem mindegy, hogy ki az, aki lefordítja számunkra Isten szavait. Egy hamis próféta követése például súlyos következményekkel járhat. Ezért is esik nehezemre hallgatni az ilyen emberek sokszor kioktató beszédét.
De mindezt félretéve kedves embernek tűnt, főleg miután felajánlotta, hogy vasárnap megmutatja nekem a várost. Természetesen egy mise után.
Dóri erre csak azt mondta: „Jó, hogy pásztor, de azért arról ne feledkezzünk el, hogy mégis haiti.” Hozzátéve, hogy nyilvánvalóan nem szabad mindenkiről a rosszat feltételezni, de azért a legtöbben egy fehér nőben mégiscsak a lehetőséget, a vízumot és a pénzt látják meg. Úgyhogy jobb félni, mint megijedni.
