Itt ülni a haiti repülőtéren és várakozni a repülőre, ami pontot tesz életem egyik legnagyobb kalandjára és egyik legszebb 2 hónapjára, nem annyira cool. De, hogy itt lehetek, mert minden ellenszél ellenére kitartottam az elhatározásom mellett, hogy eljöjjek Haitire, az cool érzés.

Nem csak azért, mert a „mindenkivel dacolás” valahol belém van kódolva, hanem azért is, mert életemben először, úgy érzem, hogy sikerült valami értékeset és jó dolgot csinálnom. Végre megléptem az első lépést, ami a legjobb énemhez vezethet. Legalábbis nagyon úgy érzem.

De, ami még ennél is nagyobb örömet okoz, hogy láttam a gyerekek mosolyában és gesztusaiban, hogy ha rövid időre is, de talán fontos voltam nekik. És megértették a szeretetet, amit igyekeztem átadni nekik, annak ellenére, hogy nem igazán beszéltünk közös nyelvet.

Azt hiszem ez egy olyan pillanat, amelyben mindenki szentimentálissá válik. Bár a könnyeim már elfogytak, mert mindet az árvaházba hagytam, azért kicsit szomorú a szívem.

Pedig nem is lett volna szabad sírnom. Haitin ezt nem kedvelik.

 Tegnap este, miután az egész napos búcsústrandolás után, Hannával (a másik magyar önkéntessel, aki útközben megérkezett, úgy két héttel ezelőtt) hazaérkeztünk és egyszerűen nem tudtunk bemenni a szobánkba. Nálunk volt a kulcs, ami ugyan illet a zárba, de nem nyitotta az ajtót. No nem ezért kezdtem bele a sírásba. Mert ugyan nem saját erőből, de egy négyfős csapatmunka árán sikerült megtalálni a bejutás módját.

Először is riasztottam Fenelt (ő egyike az ott dolgozó mindenes fiúknak), akinek már Dóri szobájával és kulcsával is volt hasonló tapasztalata, így ő tűnt a megfelelő választásnak a probléma megoldására. Játszi könnyedséggel leemelte az ablakot és a szúnyoghálót. Ezután következtem én. Esetemben a játszi könnyedséget felejtsük el, mert az eltunyult izmaimmal megküzdve próbáltam magamat felhúzni az ablakba, de egyedül, ez nem jött össze elsőre. Hanna konduktori hátterének köszönhetően sikerült végül, a lábaim egyikét beemelni a pici ablaknyíláson, de ott volt még egy másik láb is. A hátulról jövő segítségnek hála, azonban ez is hamarosan bejutott és beugrottam, kinyitottam belülről az ajtót.

Így miután a Mamákkal kinevettük magunkat az akció közben, hátulról készült képeken átmentem a másik házba, hogy elbúcsúzzak a gyerekektől.

Úgy tűnt jól időzítettem, mert Behtlovék szobája éppen túl volt az esti fürdésen és mindannyian együtt voltak.  Összeszedve a szerény kreol tudásomat elmondtam nekik, hogy holnap reggel elmegyek. És, hogy nagyon megszerettem őket és, hogy iszonyatosan fognak hiányozni. Az eredeti forgatókönyv szerint, itt nem volt szó könnyekről, de sajnos minél inkább palástolni akartam az érzéseimet, annál inkább potyogni kezdtek a könnyeim.

Elsőként Bethlove-ot öleltem át. Még egyszer, talán utoljára. Ahogy a karja összefonódott a nyakamon, éreztem az erős szorítását. Elölelgettem volna órákig, de pár pillanat után, azon voltam, hogy elengedjem. Azt gondoltam, hogy már biztosan megunta ezt a felesleges érzelmeskedést a búcsú körül. De nem eresztett. Hosszú percekig guggoltam így és éreztem, hogy ő is sír. Ekkor, mielőtt megölelhettem volna a többieket is, a legkedvesebb Mamám megragadott és keményen rendre utasított:

-Már pedig itt nincs helye sírásnak. Semmi borzalmas dolog nem történt és úgyis visszajövök.

Vissza, vissza, de mikor? Fogalmam sem volt mit válaszoljak arra, hogy mikor. Hiszen előttem állnak még az államvizsgák, aztán meg ki tudja mihez kezdek, hová sodor a szél. De valamiért azt mondtam:

-Igen, jövő júliusban talán eljövök újra.

Ezzel sorra magamhoz szorítottam a többieket, már mindenki pityergett. Ideje volt indulni. Fel akartam keresni a többi szobát is, de nem voltam rá képes. Teljesen kikészített ez a búcsúzkodás.

De még José-tól muszáj volt elköszönnöm.  Attól a kissráctól, aki a kezdetekben annyira ellenszenves volt nekem. Aki, később naponta megsértődött rám és nem szólt hozzám egy árva hangot sem, még akkor sem, ha kérdeztem. Aki naponta többször, azt mondta:

-We are no friends.

Aki félt egy műanyag póktól (amivel rendszeresen ijesztgettük Bethinaval), miközben ő volt a legértelmesebb és legbátrabb kisfiú, akivel valaha találkoztam. És egy igazi gentleman.

Szombaton délelőtt, amikor Hannával és néhány kissráccal a róluk készült képeket nézegettük, egyszer csak megjelent az ajtóban. Igazán furcsán viselkedett. Szemével a padlót kémlelte és valamit rejtegetett a háta mögött. Elindult felém, én meg egyre csak kérdezgettem, hogy miben sántikál, de nem árulta el.

Amikor már feladtam, hogy valaha is megtudom a titkát, előrántott egy csokor virágot. Gyönyörű sárga csokrot, gondosan összekötve egy madzaggal. És átnyújtotta.

Hát nem jutottam szóhoz. Hát kinek jut eszébe, szülői utasítás nélkül egy ilyen kedves gesztus ennyi idősen? Imádom.

Ez pont olyan volt megint, mint amikor óvodában, ki nem állhattam egy „nagy arcú”, kék csoportos lányt, majd első osztálytól kezdve valamilyen különös oknál fogva a legjobb barátnők lettünk. Vagy amikor, 13 évesen előkészítőre jártam a Patronába és volt ott egy idegesítő lány, aki, állandóan kontyban hordta a haját és „nagylányos” ruhákban járt és, ha csak a nevét hallottam felment bennem a pumpa. Aztán 6 évig ő volt a legjobb barátnőm. Ezen a ponton el kell gondolkodjak, hogy tulajdonképpen miért is tartom magamat jó emberismerőnek?

Szóval könnyeimmel küszködve, a Mama odavezetett Joséhoz. Egy asztal alatt játszott, amikor elbúcsúztam tőle. Igyekeztem gyorsan elválni, neki is ígértet tettem a jövő júliusi látogatásomra.

Másnap reggel korán keltem, hogy 9 órára, mire jön értem Dóri készen legyek.

Bethlove és testvére Centhia, azonban biztosították a korai kelésemet, mert úgy 7 óra felé az ablakom alatt ugráltak és kiabálták a nevemet, ami ugye esetükben a Blékát jelentette. ( Hiába magyaráztam nekik el számtalanszor, békaugrással illusztrálva, hogy magyarul a béka egészen mást jelent.)

Korábban ez sosem fordult elő, ezért rögtön kirohantam hozzájuk egy szál pizsamában. Odajöttek az ajtóhoz és egyszerre megöleltek. Már megint azok a fránya, megállíthatatlan könnycsatornák. Istenem, nem gondoltam volna, hogy ennyire szoros kapcsolat fog kialakulni a gyerekekkel és ilyen nehéz lesz a búcsú.

Mivel be kellett fejeznem a pakolást elköszöntem tőlük, azzal, hogy indulás előtt benézek hozzájuk.

A bőröndöm cipzárját gyanúsan egyszerűen behúztam, miután az utolsó cuccomat is bepakoltam. És még egyszer, utoljára bementem a gyerekekhez, hogy mindegyiküktől, egyenként elköszönjek.

Emlékszem arra, mikor először jártam ebben a szobában, a hangokra, a szagokra és a tolókocsiban ülő, fekvő gyerekek látványára. Tudom, hogy mit éreztem akkor: sajnálatot és szánalmat. Megválaszolatlan, keserű kérdések nyomták a szívemet. Nem láttam mást, mint szerencsétlen sorsú, beteg, a szüleik által eldobott gyerekeket.

Most, pedig majd két hónappal később ugyanolyan gyerekeket látok bennük, mint akik odaát a másik épületben az iskola padjaiban ülnek. Teljesen őszintén, ugyanolyan gyerekeket. Mert legvégső soron, mindannyian ugyanabból az alapanyagból lettünk gyúrva, ugyanattól a Teremtőtől kaptuk a szívünket és a lelkünket, ugyanazzal a küldetéssel: hogy akárhogyan is, de terjesszük a szeretetet.

Még, ha visszaolvasva én is kicsit érzelgősnek tartom ezt a mondatot, ez az igazság. És bár a gyerekek nem tudtak járni, beszélni, némelyek kezedet sem voltak képesek megszorítani, de a mosolyukkal üzentek. Minden egyes mosolyuknak értéke volt, mert bizony sokszor nagyon meg kellett dolgoznunk ezekért a mosolyokért.

Bárcsak az árvaházon kívül is, mindenki, minden nap azon dolgozna, hogy mosolyt csaljon a másik arcára. Még csak önzetlennek, szentnek sem kellene lenni hozzá. Hiszen, ha a másik boldog, te is boldog leszel, mert sosem kell azon idegeskedni, mikor szúr valaki hátba, mert keresztbe tettél neki.

Az emlékek tengerében utazgatva, közben már Haitit is elhagytam, sőt már túl vagyok egy hosszú, nem éppen zökkenőmentes utazáson is. Sőt már lassan két hete, hogy hazaérkeztem. És csak mostanra sikerült kihevernem az utazást, a különös gyomorbántalmamat (amit valószínűleg a haiti kekszről való gyors átállás váltott ki) és az időeltolódást.

Valóban ez az utazás volt eddigi életem legnagyobb élménye. Életem legnagyobb hibáját követtem volna el, ha otthon maradok. És talán még nem tudok pontos feleletet adni, arra hogy mi indított el erre az utazásra, de azt tudom, hogy jó irányba lökdösött és itt még koránt sincs vége a történetnek.