És vajon ki lehetett, ez a „nagytudású”? Természetesen én magam. Egy jó hangulatú vasárnapi mosogatás közben, hát nem kicsúszott a számon? Nem elég, hogy szegény Apa minden lehetséges követ megmozgatott annak érdekében, hogy elrettentsen az utazástól, még rázúdítom ezt a „szülőknek nem ajánlott” információt is.  Pár hete ugyanis életemben először megműtöttek. Rutin eljárás volt, ezért csak pár napot kellett utána benn maradnom a korházban. És ez az idő sem volt igazán embert próbáló, mert egyrészt egyedül voltam a szobámban, másrészt, aki 6 éven keresztül 4 és 12 fős kollégiumi szobákban nevelkedett Abigél-módra, azt nem egy három napos beteg szabadság fogja térdre kényszeríteni. Nem így, a mellettem lévő szobákban fekvő, idős emberek számára, akiknek, a folyosóról beszűrődő hangokból ítélve kevésbé jelentett kéjutazást ez a korházi ápolás. A kora reggeli, inkább hajnali 5 és 6 óra közé tehető ébresztőtől egészen este 10 óráig, (amikor a Muzsika Tv-én is felcsendült az utolsó MC Haver és a Teknő dallam) a nővérek fáradhatatlan kiabálása és a szenvedők fájdalmas jajgatása tette zajossá az osztályon nyugvó nem létező csendet.

Hol mélységesen sajnáltam ezeket az idős embereket, akik valószínűleg egész életükben szolgáltak, dolgoztak és most életük végén, amikor a legnagyobb szükségük a megértő szavakra lenne, csupán goromba, türelmetlen és tiszteletlen bánásmódban részesülnek, hol pedig jókat derültem a nővérek szókimondó stílusán. De leginkább összeszorult a szívem. Egyik reggel például, amikor másodszorra is elszenderedtem a reggeli ébresztő után, arra kaptam fel a fejem, hogy valaki visító hangon üvölti, hogy: „Hát ezt nem hiszem el! Szarba léptem! Majdnem seggre ültem a szarba. Ki volt ez az idióta, aki végigcsöpögtette az ágytálat a folyosón? Mindjárt belehempergetem az ürülékbe!”

Most akaratlanul is eszembe jutottak Gándhi szavai, amelyeket a betegápolásról írt önéletrajzi könyvében.

„ Az ilyen szolgálat értelmetlen, ha nem leljük benne örömünket. Ha csupán a látszat kedvéért vagy a közvéleménytől való félelmünkben űzzük, elcsüggeszt bennünket, és ártalmunkra van. Az örömtelenül végzett szolgálat sem a szolgálattevőnek nem válik javára, sem annak, aki szolgál. De minden más öröm és birtoklás semmivé foszlik az olyan szolgálattal szemben, melyet szívesen teljesítünk.”[1]

Erre jó, ha emlékezünk majd, amikor nekünk kell gondoskodni a beteg, magatehetetlen szüleinkről, rokonainkról. A legnehezebb és egyben a legfontosabb dolog a TÜRELEM. Ezt sose feledjük. Ez az, amit nekem is még nagyon, de nagyon meg kell tanulnom.

Na, de hogyan is jutottam az „apukám minden követ megmozgatott, hogy elrettentsen”-től a betegápolásig? Ja, igen. Apukám két főorvos barátja is, harmadik világ szakértő, mint kiderült.  A második nap, amikor már eltávolították az oldalamból kilógó zacskóban végződő kis csövet és már majdnem képes voltam enni is, apukám minden előzetes bejelentés nélkül megjelent az ajtómban egy meglepetés vendéggel.

Gyula főorvos úr bejárta szinte az egész világot és megbizonyosodott róla, hogy az európaiaknak csakis Európában szabad élniük. Hiszen, akár Amerikában, akár Ázsiában vagy Afrikában az európai körülményekhez szokott szervezet könnyen elkaphat olyan betegséget, fertőzést vagy „ne adj Isten” járványt, ami ránézve végzetes következményekkel járhat. Gondolhatod te olvasó, hogy nem kell agytrösztnek lenni ahhoz, hogy ezt felismerd, de amikor mindez szemtől-szemben, neked szegezve hangzik el, úgy, hogy közben Apukád, akit nem láttál még soha sírni vörös szemekkel néz rád, egészen más nyomást jelent. Mindez megtűzdelve személyes sztorikkal, elvesztett barátról, Hati visitről és annak kihangsúlyozásával, hogy végeredményben miért is van neked erre szükséged, miért nem találsz itthon, olyan helyet, ahol segíteni tudnál. A hatás nem marad el, elgondolkozol.