A szóhasználat nem a véletlen műve volt a korábbi bejegyzésemben, mert a jelenet, majdnem ebben a metaforikus hasonlatban történt meg velem. Egy még nyárias októberi napon történt. Nagyon pontosan emlékszem erre a hétre, mert azt megelőzően valamiért borzasztóan rosszkedvű voltam. De, ahogy elkezdődött a hét, minden úgy tűnt, a kezemre játszik. Kedd környékén elmentem egy, az egyetemünkön szervezett előadásra, amelyet az ország egyik, ha nem a legjobb haditudósítója tartott. Rendkívüli módon, sőt izgatottan vártam, mert az arab tavaszról első kézből hallhattam végre. Olyannyira izgatott voltam, hogy egész nap azon görcsöltem, a mai napig nem tudom miért, hogy az előadás után odamenjek e hozzá, és, ha odamegyek, mégis mit mondjak.

Nagyon érdekel a haditudósítás, a nemzetközi konfliktusok és úgy éreztem ez egy vissza nem térő alkalom, hogy tanácsot kérjek egy húsvér tudósítótól, de talán kellene hozzá némi bátorság. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akinek nincsen mersze odamenni valakihez, az ugyan mit akar egy háborútól. De szeretem magamat olyan helyzetek elé állítani, aminek első pillantásra nem mernék neki futni, de ilyenkor kell venni egy nagy levegőt és csukott szemmel, gondolkodás nélkül ugrani. Lesz, ami lesz. Egyébként, ez egy nagyon jó önfejlesztő stratégia, mert a képzeletbeli lécet egyre magasabb és magasabb szintre fogod állítani és a végén képes leszel a legmagasabbat is megugrani, amiről álmodni sem mernél.

Pörögtek a percek az előadásból, humoros volt és magával ragadó, különösen az, hogy milyen eltérő módon látja az eseményeket mozgató érdekeket egy nemzetközi jogász és hogyan egy háborúkban edzett haditudósító, aki a puszta tényeknek hisz.

-Tehát Khadafi tulajdonképpen azért vesztette el Sárközi támogatását, mert a gazdasági érdekeik nem voltak már azonosak.

- Lehet így is fogalmazni, de az ügy nagyon egyszerű volt: Khadafi meg akarta fektetni Sárközi feleségét. Erre a francia elnök érthető módon bedühödött.

Tanulság: nem kell mindent tudományos fokozatig bonyolítani.

Ahogy az előadás a vége felé közeledett, úgy gyűltek a gombócok is a torkomban.

- Most akkor odamenjek hozzá? És mit mondjak? Jó napot! Egy pici, „védtelen” lány vagyok haditudósító szeretnék lenni. Mondja már el a bácsi, hogy lehet belőlem igazi haditudósító! Nevetséges. Tisztára naivnak és butácskának fog nézni. - De nem baj. És kit érdekel, ha hülyének néz. Most vagy soha. - Mindeközben, szinte észrevétlenül elhagytam az egyetem épületét. Már a kisbolt előtt jártam, de még mindig a mondókáimmal viaskodtam, míg végül:

Sarkon fordultam és visszaindultam. Most már azért remegtem, hogy vajon még ott lesz- e és tudok- e még vele beszélni. Már mindent megtettem volna, csakhogy beszélhessek vele.

Odaértem az egyetem elé. Hála Istennek és annak az embernek, aki kérdéseivel fenn tartotta, még ott állt és beszélgetett. Itt volt az ideje a nagy antrénak, becsukott szem, ugrás:

-Jó estét. Itt voltam az előadásán és nagyon érdekel, amit csinál. Adna néhány tanácsot, hogyan induljak el ezen az úton.(Nem is ezt a szöveget gyakoroltam be. Na mindegy.)

- Persze. De tudd, hogy egyáltalán nem éri meg ezt a pályát választanod, nagyon veszélyes és szinte nem is támogatják anyagilag. Főleg itt Magyarországon. Nagyon szar a helyzet. Pedig az ember nem is a pénzért csinálja, de ahhoz, hogy jó tudósításokat készíts, szükség lenne minimum arra, hogy a megfelelő körülményeket, eszközöket biztosítsák hozzá. Itt a számom. Hívj fel és jövő hétre megbeszélünk egy időpontot.

- Hú, nagyon szépen köszönöm. Akkor keresem.Viszlát.

Ennyi volt az egész. Még csak nem is fájt. Újabb útravaló: sosem szabad látszólag kis dolgokról csak azért lemondani vagy nem szembenézni velük, mert van benned egy kis félelem, bizonytalanság. Ez teljesen természetes, mindenkiben van. Még a látszólag maximális magabiztossággal megáldott emberekben is, sőt meggyőződésem, hogy legtöbbször ő bennük van a legtöbb félelem, csak ügyesen álcázzák.

És ráadásul utána kisebbfajta világmegváltó érzés kerít hatalmába, ami persze nem teljesen jogos, de mindenesetre motivál a további lépésekre.

Úgyhogy ezután felfokozott lelkiállapotban ugrándoztam hazafelé a sötétben. És a rózsaszín köd mai napig nem oszlott el. Ráadásul a hét második felében még tovább fokozódott a helyzet.