A következő napok már kicsit rutinosabban teltek. A szúnyogok is kezdtek hozzám szokni. Olyan ez, mint mikor egy új diák érkezik az osztályba. Az első napokban még nagyon érdekes, különlegesnek tűnik, de az idő elteltével csak egy lesz a sok közül. Legalábbis én ebben bízom. Apropó, új diák. Az elmúlt héten nem csak én érkeztem az árvaházba. Pénteken, amikor az első igazi lépést megtettem a gyerekek barátságának elnyerése érdekében, megjelent egy új kis jövevény. Éppen azzal küzdöttem, hogy a gyerektenger ne vigye el és dugja el Isten tudja, hogy hová az összes zsírkrétát, papírt és a többi játékot, amiket Ismaellel nagy nehezen A BŐRÖNDBE begyömöszöltünk,  amikor begurult egy TAP-TAP. ( Ez a hivatalos neve az itteni taxiknak. Vannak motor tap-tapok, amik úgy működnek, hogy felhuppansz a sofőr mögé és elhopponál oda, ahová szeretnéd. Aztán vannak színes, graffitis nyitott „dobozos autók”, amire akkor tudsz felszállni, ha kicsit lelassít. Sokszor csak úgy lógnak róla az emberek. A limit, ugye, nem ismert, úgyhogy mindig van rajta plusz még egy üres hely, csak neked, csak most. Ha pedig szeretnél leszállni róla, akkor csak kopogsz, megütögeted az autó oldalát, és a sofőr azonnal ledob. Erről most úgy nyilatkoztam, mintha lenne saját tapasztalatom. Nincsen. De már tervezem, a bátorsággyűjtés folyamatban van.

A tap-tapról egy kerekesszékes kisfiú gurult le amerikai anyukájával. Woodley 7 éves, és egy árvaházban nőtt fel, ahol a mostani anyukája önkéntesként dolgozott két éven keresztül. A kisfiú úgy a szívéhez nőtt, hogy úgy döntött, egyedülálló nő létére örökbe fogadja. A procedúra azonban a papírmunka miatt megakadt, és mivel sürgősen haza kellett utaznia Floridába, ezért megkérte Dórit, hogy fogadjuk őt be. Ezalatt az 5 nap alatt annyira megszerettem a kiscsávót, hogy könnyek szöktek a szemembe, amikor eljött érte az anyukája.

Az első nap nagyon sokat sírt, de később összebarátkoztunk, és ő lett a kis segédem. Anyukája megtanított neki néhány szót angolul, ezért tolmácsként is segédkezett, de játék idején is az igazságosság őreként viselkedett. Valahányszor kimentünk az udvarra a játékokkal, mindig gondosan ügyelt, hogy minden új kissrácnak legyen a kezében egy filctoll és egy rajzlap. Ha véletlenül elkerülte a figyelmemet a 40. vagy az 50. csemete, megbökött és azt mondta:

„Léka. Give a pen for the kid. Oh, oh so many kids. So many.”

Szinte elválaszthatatlanok voltunk. Reggel fél 9-kor már hallottam, ahogyan gurulnak a kerekek a szobaajtóm felé, napközben szakadatlanul kérte, hogy:” Push me! Push me! Let’s go outside!”, este pedig meg kellett várnom, míg álomba szenderült.

Időközben megtanultam azt is, hogyan kell etetni. Naponta háromszor étkeznek a gyerekek. De azok a hatalmas adagok! Először nem hittem a szememnek. Ezek a pöttöm emberkék minden egyes ételt púpozott mélytányérban kapnak. És a legmeglepőbb az egészben, hogy el is fogyasztják az utolsó falatig. Bár azt hozzá kell tennem, hogy nem mindig mosolyogva gyűrik le az utolsó kanállal. Néhányukat egész egyszerű megetetni, de akadnak olyanok, akiket 40 perc alatt is nehezen. Gyakorlat teszi a mestert, nem hiába a Mamák minden egyes gyermek számára kifejlesztettek egy etetési módszert, úgyhogy igyekszem eltanulni tőlük.

Sokszor azonban, ha én etetem őket, több elemózsia kerül az előkéjükre és a ruhájukra, mint a gyomrukba. Sőt már az is megesett, hogy szembeköptek. A betegségük miatt ugyanis, megfigyeléseim szerint, a légzőszerveik nem funkcionálnak normálisan, és ezért olykor ijesztő hörgő hangot adnak ki, ami engem mindig megijeszt. Egy ilyen furcsa hang előzte meg azt az ominózus eseményt is, amikor egy kanálnyi reggeli kukoricadara az arcomon és a ruhámon landolt. Azt hittem, hogy szegény Moise levegőért kapkod, és ezért nagyon közel mentem hozzá, szinte arcom az arcát érte, vizsgálódó pozíciót vettem fel és pff… Kitört belőle a reggeli.

De legalább mindenkinek egy óriási hahotázással indult a napja, ahogyan azt a Budapesti Hahota Klub alapszabálya is előírja.

Moise egyébként nagyon cuki (csakúgy, mint a többiek), a kis arcocskája tényleg hasonlít egy kisegérre. Állandóan mosolyog, ha nem sír, és az egyik kezét mindig felém nyújtogatja, ha meglát. Először arra gondoltam, hogy meg szeretné fogni a kezemet, de amikor odanyújtottam neki, megragadta, és azzal a lendülettel be is kapta volna, ha nem szabadítom ki sürgősen.

Sajnos észrevettem magamon, hogy sokkal nyitottabb vagyok azok felé, akiknek kedves, aranyos arcocskájuk van. Sokkal többször szólok hozzájuk vagy foglalkozom velük, és ez nem helyes. Csakúgy, mint a való életben, amikor az emberek a szép emberek társaságát kezdik el keresni. A gyerekkori barátnőm, aki pszichológiát tanul, pár éve mesélt arról a jelenségről, hogy miért vagyunk hajlamosak a szép embereket és tárgyakat keresni az életünkben.  A tanulmány szerint ez arra vezethető vissza, hogy a széphez az agyunk pozitív dolgokat társít, úgy mint: jóság, okosság, humor, őszinteség stb...

Tehát a következő napirendi pontom az, hogy a legközelebbi mókázásnál leküzdjem ezt.