Haiti időszámítás szerint, 11 óra körül (ami budapesti idő szerint délután 5 óra) érkeztünk meg. Ahogy begurult a kocsink a hatalmas betonfallal körülvett árvaház területére, csak úgy özönlettek felénk a kis fekete emberkék. Hihetetlen örömmel fogadtak bennünket, kiszálltunk az autóból (és mivel ugye csomagunk nem volt) belekapaszkodtak a kezeinkbe és némelyek angyali, mások kis ördögi mosollyal vezettek az egyik ház bejárata felé. Az udvaron két különálló épület áll, az egyik a sérült magára hagyott gyermekek számára van fenntartva (Hope Home), a másik, pedig egy rendes árvaház, amiből Haitin sajnos majdnem minden utcasarkon találsz egyet.
Én a Hope Homeban fogom tölteni az elkövetkezendő két hónapomat, mivel az „apartmanom” (csak mert ez nagyon fancy-n hangzik, ne társítsunk hozzá jakuzzit) az otthonban lesz.
A Hope Home 27 gyerkőcnek nyújt otthont, a legtöbbjük, ahogy korábban írtam gyakorlatilag tolókocsiban él. Miután megváltam egyetlen táskámtól az új szobámban, mindösszesen egy laptopot, telefont és egy napi váltóruhát rejtett, körbevezettek a házban. Dóri bemutatott a Mamáknak, a kisgyereknek és a többi itt dolgozónak is. Mivel a francia, illetve kreol szótárom egyetlen, najó talán kettő szóból áll, ezért a legszebb mosolyommal próbáltam a szimpatikus, segítőkész fehér lány benyomását kelteni. Dóri közben megjegyezte, hogy anno, mikor 2 éve idejött önkéntesnek nem fogadták őt ilyen szívélyesen az otthon lakói. Ki kellett vívnia a szeretetüket és az elismerésüket. De mivel kitaposta az utat a Mamák szívéhez, most már sokkal nagyobb bizalommal vannak az idegen, fehérekkel szemben.
A gyerekek között járva, először nem fogott el az a fájdalmas, rossz érzés, amire számítottam. Talán az izgalom miatt, vagy az idegesség miatt, amit a csomagom levesztése miatt éreztem, nem jutott el a tudatomig és a szívemig a gyerekek helyzete. De nem is volt sok időm ezen rágódni, mert Dórival ismét kocsiba szálltunk. Elvittük az egyik szakácsot az alapítvány korházába. De most kicsit zsúfoltabban utaztunk, mint ezelőtt, ugyanis 7-en foglaltunk helyet a kis LandRoverben. A leginkább szerintem én éreztem magam furcsán, mivel az anyós ülésre behuppant mellém az egyik otthonban dolgozó srác. Persze, itt nem veszik, olyan komolyan az utas létszámot, csakúgy, mint a jobbról-balról összevissza előzést, vagy az úton parkolást, de nem így az öv-témát. Dóri mesélte, bármennyire nevetséges is egy olyan országban, ahol a tolvajlás és az emberrablás az egyik leggyakoribb, felderítetlen bűncselekmény, az öv nem becsatolása nem marad büntetlenül.Így becsatolt övvel zötykölődtünk tovább a kórház felé és közben anélkül, hogy kiszálltunk volna a kocsiból vásároltunk is egyet.
Édesanyukám egy hadseregnek elegendő mennyiségű fertőtlenítőt csomagolt be nekem, pontos leírással arra vonatkozóan, hogy ha enni vagy inni szeretnék valamit, akkor az evőeszközeimet hány liter forró vízben, hány darabfertőtlenítő tablettával készítsem elő. Az ivóvízről nem is beszélve, amit a szülői meghagyások alapján kizárólag palackozott formában élelmiszerboltban vásárolhatok. Nos ez már az első nap rögvest megdőlt. Lelassítottunk és az út mentén, 7 darab, nagyjából 0,5 literes zacskós vizet vettünk egy férfitól, aki mindezt a feje búbján szállította. Kissé félszegen figyeltem, ahogyan a többiek szájukkal a zacskó sarkát kitépve isszák, de hátha itt így szokás, nincs mit tenni. Nem akartam megsérteni őket vagy, hogy a finnyás jövevényt lássák bennem, akinek nem felel meg az, ami nekik jó. Nagyon jól esett a jéghideg víz a forróságban.
Aztán lassan eljutottunk a kórházhoz, ami nem sokban különbözik egy otthoni magánkórháztól, leszámítva, hogy itt egy gépfegyveres őr vigyázza a rendet.
Mire hazaértünk, pedig már be is esteledett. Pontosabban 6 órát ütött az óra, ami a Hope Home nyelvén azt jelenti, hogy: bezár a bazár, elhúzzák a vasajtót és, aki kinn maradt az így járt. Ezek a biztonsági intézkedések szükségesek, mert egyrészt senki számára nem ajánlott a sötétben, főként egyedül kint járkálni, másrészt az árvaházak védelmét is szolgálja, az éjszakai betolakodók ellen.
Miután Dóri elment, rám tört az egyedüllét. A gyerekekhez nem mertem kimenni, mert nem tudtam mit mondhatnék nekik, vagy mit csinálhatnék velük. Egyszerűen tehetetlennek éreztem magam, azt gondoltam, hogy ez nekem nem fog menni. Kényelmetlen volt, hogy én csak lábatlankodok és nem segítek.
És mivel már majdnem 2 teljes napja egy szemhunyásnyit sem aludtam, úgy döntöttem végre ágynak dőlök. De akkor eszembe jutott, hogy sem tisztálkodó cuccom, sem pizsamám nincsen. Végül megtaláltam ezeket a szükség cikkeket, ellenben nem volt áram, tehát sem víz, sem villany. A fürdőszobámban viszont állt egy óriás kuka méretű, fekete vödör csordultig esővízzel, mellette egy kis rózsaszín műanyag pohár. Így fogtam az adományok között talált szappanomat és ímmel-ámmal a vödörből a kis műanyagpohárral mertem magamra a vizet és cicamosdás szerűen elvégeztem a szokatlan esti fürdést. Ezután megvetettem az ágyam és már álomba is szenderültem, mielőtt mélyen elgondolkodhattam volna az elkövetkezendő 2 hónapomon.
De az éjszaka közepén, amikor 12-őt kongott a harang felriadtam. Éreztem, hogy itt-ott viszket a testem, ezért felkapcsoltam a villanyt (ami ekkor már működött). A jobb kezemen legalább 20 csípés, a lábamon és az arcomon is hasonlóan katasztrofális volt a helyzet. Égetett, viszketett a testem és nem volt nálam sem szúnyogriasztó, sem Fenistil, amivel csillapíthattam volna a kellemetlen érzést. Az első könnycseppek le is gördültek az arcomról, de az egész helyzet még kétségbeejtőnek tűnt a kutyák távoli vonyításától és a kakasok kukorékolásától, miközben egy férfi ordítva kántált valami félelmetes varázsigének tűnő szöveget. A sötétben, ahogy az a hallásom kiélesedett még fegyverdurrogtatást is hallani véltem. Már nem csak egy-két könnycsepp szaladgált az arcomon.
Kész, én ezt nem bírom. Nem érdekel, hogy hány óra. Felhívom a szüleimet,mert nem volt még olyan kétségbeejtő alkalom, amikor a szülői szavak nem adtak volna feloldozást a reménytelenség alól. Gondoltam. És így is lett. Sállal körbetekertem a fejemet és a szúnyogok zümmögésével a fülemben elaludtam egy szebb nap reményében.
