Nyilvánvalóan nem lehet mindent egy varázspálca suhintásával elintézni, de ami sok az tényleg „sokk”. A magyar közigazgatás, amikor az ember már azt gondolja, ennél rosszabb már nem lehet, hát tud még rosszabb lenni. És ha még mindezt kiegészítjük egy kis emberi sutasággal az nem lesz se több, se kevesebb, mint: 3 hét alatt elkészülő útlevél, kapkodás, idegesség, „elbazilikázott” repülőjegy vásárlás. Tudom, tudom első és legfontosabb aranyszabály az életben: „Soha ne hagyjál semmit az utolsó percre! Ne halogass semmit!” Hányszor hallom én ezt nap, mint nap. Hogy lehet akkor, hogy még mindig nem tanultam meg? Brutális. De azért ennek is megvan ám a maga szépsége. Az érzés felbecsülhetetlen, amikor levegő után kapkodva rohansz a bankból át a postára, (mert közben persze eszedbe jut, hogy van két régelfeledett levél az asztalodon, amit igazából már 2 hónapja fel kellett volna adnod), majd rohansz haza, vissza a bankba biztosítást kötni, majd ismét haza, hogy lefoglaljál 5 nappal az indulás előtt egy még minden szempontból elfogadható repülőjegyet. Igen ám, de ha az ember lánya még soha életében nem csinált ilyet. Na akkor mihez kezd? Hát hálát ad a nagyszerű és utánozhatatlan barátaiért. Miután szinte már mániákusan, 14 órán keresztül kutattam a megfelelő jegy után, beláttam, hogy az igényimből bizony engednem kell. Mondjuk arról nem volt szó, hogy a lehető legdrágább, leghosszabb és legtöbb átszállással operáló, bye-bye New York jeggyel kell végül beérnem.
Nem panaszkodom, mert közben legalább szó szerint mellettem álltak a barátaim, ha néha el is szenderedtek közben.
Tehát véres küzdelmek árán, de gyakorlatilag minden készen állt az indulásra. Így a hétvégén hazamentem a szüleimhez, elbúcsúztam nagymamámtól és szegény beteg Nénjitől, aki könnyek közt engedet el azzal, hogy nem baj, ha nem tudok ott lenni a temetésén, csak imádkozzak érte. De végül megállapodtunk abban, hogy már korábban tett egy súlyosabb ígéretet, mégpedig: hogy addig nem hagy itt minket, amíg meg nem találom az igazit, úgyhogy nincs helye aggodalomnak, legalábbis ezzel nyugtatom magamat.
Aztán vasárnap még volt szerencsém megtekinteni csodás alakításomat az Önkéntesek című műsorban, anya összeállított egy a túléléshez nélkülözhetetlen minipatikát, majd vállamra vetve a nem létező hamuban sült pogácsát felmentem Pestre, hogy legyen időm rendesen bepakolni, mert már ott topogott az ajtóban a másnap, az indulás napja. Azt hozzá sem kell szerintem tennem, hogy ahogyan az már lenni szokott ez sem ment zökkenőmentesen. De a szerencsétlenségben a szerencse, hogy az utolsó pillanatban mégis észrevettem, hogy nem működik a webcamerám és a microfonom, így a húsvéti hóesésben, még be tudtam szerezni egyet.
Egyébként az utolsó napom otthon szinte tökéletesen telt. Átjött hozzám két barátnőm, pizzát rendeltünk, pakoltunk és néztük a Terminál című filmet, mert mi más mehetne éppen az indulásom előtt a tévében? Persze ezt egyáltalán nem tekintettem égi-jelnek, hiszen cseppet sem tartottam attól, hogy könnyedén elveszhetek az átszállások között vagy arra nem is kerül sor, mert a repülőjegy foglaláskor felcserélt kereszt - és vezetéknév miatt nem engednek be egyáltalán az országba. Éjjel, pedig a hóvihar ellenére feljöttek Budapestre a szüleim, hogy másnap kikísérjenek a repülőtérre, hogy még egyszer erősen átölelve elbúcsúzhassunk egymástól két hónapra.
