A vasárnapok, majdnem minden héten úgy telnek, mintha csak nyaralnék, ráadásul ugye a Karib-tenger mellett nem kell a szomszédba menni a gyönyörű tengerpartért, a táncra sarkaló zenéért. Attól az apró részlettől eltekintve, hogy közben azért állandóan ott mocorog bennem, az, hogy a gyerekeknek nincsen lehetőségük akár egy órára sem otthagyni a tolókocsijukat és elmenekülni a betegségük és az árvaságuk elől. Nem hagyhatják hátra a gondjaikat és vethetik bele magukat az élet apró örömeibe, mint a futás, az úszás, a hegymászás vagy a tánc.
A nagyon szerencsés gyerektől eltekintve, akiknek az állapota és a támogatók pénzügyi segítségének hála megadatik az életüket megváltoztató műtét, még csak kommunikálni sem képesek a külvilággal. Senki nincsen, akivel megoszthatják a fájdalmaikat vagy éppen azokat az apró örömöket, amiket egy jó falat, egy izgalmas játék vagy egy tréfás filmjelenet szerez nekik. Legalábbis nem azon a módon, ahogy mi tesszük. Ők sokszor a szemükkel mondják el, mit szeretnének vagy első hallásra értelmetlennek tűnő szó -és hangfoszlányokkal.
Néhány kisgyerek szeme, olyan értelmet és kíváncsiságot sugároz, mint akármelyik vele egykorú egészséges társának. Ha csak a szemeit és az arcát nézed, lehetne egy közülünk, szerető családdal maga mögött, egészséges, nem, pedig elsorvadt, póklábú, tolószékben ülő kisgyermek, akinek sokszor az evés és az ivás is nagy küzdelmekkel jár. Nehezen lehet elfogadni, sőt egyáltalán nem tudod elfogadni a miérteket. Ezért aztán kikapcsolod a sajnálatot és az ehhez kapcsolódó érzelmeidet. Máskülönben nem tudnék játszani velük, segíteni rajtuk. Márpedig nem a sajnálat az, amire szükségük van.
Erre a felismerésre csak a napokban jutottam. Mindez idő alatt igyekeztem nem belegondolni a sorsukban, hogy milyen igazságtalan az élet, hogy itt vannak ők árván, értelmi és testi fogyatékosan és ki tudja még mennyi betegségtől szenvednek, ráadásul a harmadik világban. Egész napokat a tolószékben töltenek, nedvesen a vizeletükben (mivel ruhapelenkát használnak a Mamák, hiszen az „egyszer használatos” változat hatalmas összegeket emésztene fel ) és közben legyekkel viaskodnak a szájukban és a szemük körül. És itt vagyok én egy egészséges, fiatal lány Európából, aki komfortos, kényelmes élethez szokott, sokszor magától értetődőnek véve, azt a szerencsét, hogy hova született, a szerető családdal, a barátokkal, és azt hogy megadatott, hogy eljöjjek ide és lássam, hogyan is élnek a világ másik oldalán.
Minden egyes embernek szüksége lenne egy ehhez hasonló élményre. Azontúl, hogy azt a rengeteg időt és pénzt, amit értéktelen , múló dolgokra pocsékolunk, fordíthatnánk arra is, hogy a szemünket felnyitó, életre szóló élményeket éljünk meg, amik talán még az szemléletünket is megváltoztatják. Arról nem is beszélve, hogy mindeközben felfoghatatlan örömöt szerezünk olyan embereknek, akikről mindenki megfeledkezik és igyekszünk ignoránli még a létezésüket is, mert önkéntelenül is felébresztik a szunnyadó lelkiismeretünket.
Így az enyémet is. Akkor is, amikor felülök a tap-tapra és magam mögött hagyom az árvaházat.
Dórival egyébként, talán az egyedüli fehérek vagyunk a környéken, akik mindenfajta félelem nélkül sétálnak az utcán és felpattannak egy tap-tapra vagy motorra, ha úgy hozza a sors. Sőt én kifejezetten élvezem is. Igaz, a fapados járat kifejezés találó lenne az esetükben, mert az ülő gumók számára nem olyan kellemes deszkán utazol és a hepe-hupás út a fejedet sem kíméli, amikor félpercenként odaüti a rozoga fém tetőnek. De felbecsülhetetlen az érzés, amikor egy légtérben utazol 5 csirkével és 12 emberrel, amikor minden egyes megállóban újabb és újabb utasok szállnak fel, óriási, nehéz csomagokkal a hátukon, illetve a fejükön.
( A csirkéket és kakasokat egyébként élve szállítják. A lábuknál összekötözve a hátukra vetik őket az árusok, és így baktatnak az utcákon.) De hely az mindig van. Nincs olyan, hogy tele. A másik előnye, pedig, hogy ami alatt az úton zötykölődöm rengeteg dolgot megtudok a helyiekről.
Válaszokat találtam például arra, hogy a helyi férfiak miért hagyják megnőni iszonyatosan hosszúra a kisujjukon a körmöt. Először tudatlanul arra gondoltam, hogy talán a körömvágás procedúrája során az utolsó ujjukhoz érve már kimerülnek vagy esetleg nem is érik el azt az ollóval. De létezik a szokásra egy sokkal praktikusabb magyarázat. Ez pedig, mint egyik utam során kiderült a fülvakarás és a fültisztítás. Csak úgy, mint a papír zsebkendő és legtöbb helyen a WC-papír, a fültisztító sem található meg a haiti háztartásokban.
Aztán ott van még az a kistörölközős történet. Jó persze kézen fekvő, hogy azért tartanak mindig maguknál egy törpe törölközőt, hogy a folyamatosan verejtékezésüket felitassák, valamint a száj és orrnyílásukat lezárják a fullasztó por elől, de más ezt a saját szememmel tudományos magasságokig felismerni, mint hallomásból megszerezni a tudást.
Persze az sem kevésbé izgalmas élmény, amikor Dóri kocsijában utazom. Különösen, amikor abszurd módon üvöltetjük Haiti útjain, az Illés zenekar Te kit választanál vagy éppen a svéd fogorvos és nővérkéje, Dr. Albán gyermekkoromat idéző dalait.
Nagyjából 5 éves lehettem, amikor apukámmal Siófok utcáit szeltük és a tetőablakon kilógva énekeltük az It’s my life handabanda-halandzsa szövegét. És 19 évvel később, mit sem változva (minthogy a zenei szövegeket sem magyarul, sem angolul nem tudom megjegyezni a mai napig), talán egy kicsit öregebb kiadásban és egzotikusabb környezetben, no meg tetőablak nélkül, egy nem működő ablakkal mellettem, de ugyanolyan hangerővel és lelkesedéssel üvöltjük az It’s my life sorait.
