Haitire beköszöntött az esős évszak. Hát ahhoz, hogy otthon a mínusz fokokból szinte napok alatt 27 Celsius fok felé szárnyalhasson a hőmérséklet, valakiknek bizony szívniuk kell.

Komolyra fordítva a szót (bár ha eltekintenénk az éghajlati övektől, és kizárólag a globális felmelegedésre és annak okaira koncentrálnánk, akkor akár igaz is lehetne), a világon majdnem minden jelenség, katasztrófa, az éhínség és a szegénység visszavezethető másoknak a tékozló, meggondolatlan cselekedeteire, életformájára. Csak gondoljunk bele a mindennapjaink rutincselekedeteibe, szokásaiba, mi mindennel lehetünk hatással olyan emberekre, akiket egyáltalán nem is ismerünk? De ha azt mondom, hogy meg tudjuk keseríteni több ezer kilométerre élő embertársaink életét, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy képesek vagyunk egyetlen apró gesztussal pozitív irányba lendíteni, ha nem is az életszínvonalukat, de még akár azt is.

Szóval, ha teszem azt, magamból indulok ki, rögvest számtalan dolgot találok, ami számomra felesleges luxust jelent, ugyanakkor a mindennapjaim része, és ha lemondanék róla, az ugyan először kellemetlenül érintene, de hosszú távon az arra fordított pénzemet annál sokkal fontosabb célra tehetném el. És így az apró lemondás másnak megfizethetetlen örömöt jelenthet.

Például az én kábítószerem a kávé és a fagylalt. Imádok kávézóba járni, élvezni az ínycsiklandozó kávéaroma és a karamella ölelését, közben olvasgatni vagy beszélgetni, de komolyan kifizetek heti több alkalommal több száz forintot maximum 30 perces ízlelgetés öröméért?

Miközben a haiti gyerekek egymás szájába adják tovább akár napokon keresztül a szétroncsolt, rágógumira már nem is emlékeztető papírszerű galacsint? (Arról nem is beszélve, hogy bár én rendszeresen elfelejtek rágót venni, de ennek ellenére naponta akár 5 darabot is el tudok rágcsálni gond nélkül.)

De nemcsak a pénzzel tudunk spórolni ám, mielőtt valaki azt találja gondolni, hanem például az időnkkel is vagy bármi mással, amivel úgy érezzük, hogy az átlagosnál többel rendelkezünk: kreativitással, kommunikációs készséggel és kapcsolatokkal, tudással, akármilyen tapasztalattal, bármivel. Mindennek a kamatát a saját élvezeteinken túl jobb célra is fordíthatjuk, és Isten majd segít megtalálni a módját.

Valaki mindezt élethivatásaként választja, van, akinek pedig csak egyszer-kétszer jut eszébe egész élete során, hogy segítsen, de akkor valóban meg is teszi. Márpedig mindkettő ugyanolyan értékes, úgyhogy ne bújjunk el kreált akadályok és nehézségek mögé, ha tudunk segíteni a világnak akár egy apró kis molekuláján is!

Mi is belekezdtünk a Mamákkal karöltve egy gyöngykészítő-projectbe. Tegnap volt az első alkalom, hogy ők is csatlakoztak a munkálatokhoz. Hosszú ideje folytak már az előkészületek, összegyűjtöttünk rengeteg reggeliző dobozt és mindenféle színes papírt, amiből egy vágólap segítségével egyenlő szélességű kis darabokat gyártunk, aztán ezeket feltekerjük egy fültisztítóra (egy még nem használtra), és ragasztófolyadékba görgetjük, a végső fázisként mindezt már gyöngyökkel díszítve felfűzzük egy rugalmas damilra. És már kész is a karkötő vagy nyaklánc, amit egy-egy Mama vagy kisgyerek történetét elmesélő kártyával fogunk árusítani az interneten, Amerikában és Magyarországon is.

A befolyó összeget pedig a Mamák fizetésének kiegészítésére és a gyerekek ellátására, taníttatására, valamint az otthon fejlesztésére fordítjuk.

A Mamák fizetése ugyanis hihetetlenül alacsony, mégis haiti viszonylatban szerencsésnek mondhatják magukat ezzel, hiszen az ország 80 százalékának semmilyen bevételi forrása nincsen.

Ezeknek a Mamáknak mind van családjuk, gyermekeik, és annak érdekében, hogy nekik valamilyen szinten biztosítsák, ha nem is a jövőjüket, de a mindennapjaikat, hatalmas áldozatokat kell hozniuk. Megesik, hogy több mint egy hétig nem mennek haza, és nem láthatják a saját családjukat, mindeközben úgy gondoskodnak a Hope Home-beli gyermekeikről, mintha a sajátjaik lennének. Úgyhogy mindenképpen megérdemelnek egy kis plusz bevételt.

De a Haitin uralkodó nagy szegénység ellenére mindenki különös figyelmet szentel az öltözködésére, a Mamák is. Megérkeztem ide két rövid és két hosszú farmernadrággal és néhány pólóval (no meg az ünneplős szoknyámmal), gondolván, itt végre nem kell hosszú időket elfecsérelni a külsőm igazgatására, aztán kiderült, hogy ó, hát dehogynem kellene. Lehet, hogy nincsen ajtó és ablak a házaikon, vagy lehet, hogy még csak háznak sem nevezhető épületromok között élnek, de a ruhájukat és hajviseletüket - talán éppen azért, mert ez még valamilyen szinten megfizethető a számukra - gondos szemekkel választják meg. Persze a legtöbb esetben a ruhájukat az utcáról szerzik be pár száz gourde-ért használt állapotban, a hajukat pedig egy-egy „haitivé avanzsált amerikai sztár” képével reklámozott borbélynál készíttetik szintén hasonló árkategóriában.

Ha ruhákat nem is vásárolok nagy valószínűséggel, viszont a hajamat illetően megfogadtam, hogy egyik nap kezelésbe vehetik a Mamák, és varázsolhatnak belőle egy valódi „afro-frizkót”.

Azt hiszem, ez hozzátartozik ahhoz, hogy megtapasztaljam, milyen az a bizonyos „haiti életérzés.”