Mintha egyszer már megfogadtam volna, hogy nem halogatom a kellemetlen kötelezettségeimet a végtelenségig és tovább. Az élet, az a fáradhatatlan tanítómester, aki nem rest századszorra is megleckéztetni téged. És meg is fog. Még Haitin is. És te megint nem fogsz belőle tanulni. Jó legalábbis én nem.

Már szerdán tudtam, hogy lassan számolnom kell egy nagy mosással, mivel igencsak megfogyatkoztak a ruháim. De valahogy mindig találtam valami sokkal fontosabb elfoglaltságot a mosásnál. Csütörtökön már éreztem a kötelet a nyakam körül, de még mindig találtam kiskaput. Aztán jött a péntek és már nem volt más választásom. Gondoltam én, de az élet megint feloldozott. Pedig igazán jól jött volna az a mosás most már. Csakhogy egész nap nem volt víz és a tetejében még áram sem a házban.

Így még sötétedés előtt a víztározóból kimertem néhány vödör vizet, amiben legalább a másnapi „nagy strandoláshoz” szükséges cuccokat kimoshattam.

A mosással való küszködésem pillanatait muszáj microsoft world dokumentumba foglalnom, hogy aztán a bejegyzést elolvasva mindenki boldog indián szökelésekkel siessen a mosógépéhez egy cuppanós csókra.

A fürdőszobámban van egy fehér vödör, amiben „ szűk esztendő” idején a vizet tárolom a mosakodáshoz, illetve mosáshoz is ugyanezt használom. Az igazi kihívást, azonban az jelenti, amikor már ezt is teljesen elhasználom. Ilyenkor az egyetlen megoldás a víztározó.

Felemelni a bádoglemezt még nem nagy szám, de a hosszú madzag végére kötözött festékes bödönnel a lehető legtöbb vizet kimerni annál inkább. Valójában több izzadság csepp gördült le közben a homlokomról, mint amennyit az első próbálkozásom alkalmával a vödörbe ügyeskedtem. Gondolom már messziről ki lehetett szúrni a víztározó felett szerencsétlenkedő sötétben világító fehér Blékát, mivel Sami és Ismael rögtön a segítségemre siettek.

Megfigyeléseim alapján a tökéletes technika mozzanatai a következőek: fejjel lefelé óriási lendülettel bedobjuk a vödröt, ha jól csináltuk, mindezt egy „glugy” hang kíséri, ami így a súlyánál fogva már könnyedén megtelik. Közben az egyik itt dolgozó férfi, Meridien is megérkezett, aki eddig inge alá rejtett dagadó izmaival könnyed mozdulattal átvette a munka hátralévő részét. A csordultig megtöltött vödröt, pedig a kis segédeim megragadták és gyors léptekkel, no meg némi vízveszteséggel a padló javára, becipelték a fürdőbe. Sokszor önzetlenül segítenek, de ez most nem az az eset volt. Minden gyerek kifejlesztett magának, ugyanúgy, ahogyan otthon is egy, olyan „csizmáskandúros”, nagy, tág pupillás, kérlelő tekintetű nézést, amivel jól tudják bármit elérhetnek nálad. Ha ezt bevetik neked véged. És már csak azon kapod magad, hogy harmadszorra fordulsz vissza a hűtőhöz „bonbon”-ért.

Ezután következett a móka második felvonása, maga a mosás egy kis vödörben, majd ismét a tározó, víz horgászat és öblítés. Alaphangon két ismétléssel.

Most már értem, hogy miért reagálnak a haitiek : a kérlek siessél, felszólításra lassú, kényelmes tempójú csoszogással. Egyszerűen képtelenség gyorsan dolgozni vagy egyáltalán gyorsan mozogni a 0-24 órán át tartó forróság miatt. Különösképpen, ha egyetlen ventilátor sincs látótávolságon belül, márpedig jelenleg nincsen. Sokszor elképzelem, hogy a velem most is szemben álló ventilátor egyszer csak újra beindul és felforgatja a körülöttem a meleg, poros levegőt, belekap a hajamba. No meg persze, ahogy a jéghideg, frissen készített limonádé felszabadítja a kiszáradt torkomat. De amennyire nevetségesen hangzik ez az álmodozás, annyira valóságos volt, hogy este nyolc óra, sötét és nincsen áram.

Márpedig nekem még hátra volt egy fürdés és hajmosás.

Ilyen helyzetekben derül ki, hogy mit is felejtettél ki a bőröndödből pakoláskor. Az elemlámpát. Szuper. Szerencsére eszembe jutott, hogy Nórival (Dóri nővérével) egy takarítás alkalmával találtunk néhány gyertyát a konyhában és bepakoltuk őket egy fiókba. Ez mind nagyon jó lett volna, de gyufám sajnos nem volt. Néhány perc sötétben való tapogatózás és botladozás után eljutottam a Mamák konyhájába és kaptam egy doboz gyufát.

Meggyújtottam a gyertyákat, romantikus, pislákoló gyertyafénynél megfürödtem és mivel még nagyon korán volt, főleg az alváshoz, szintén gyertyaláng mellett olvasgattam egy kis ideig.

Reggel nyolc óra felé indultunk a nagy kalandra. Két heti szervezkedés és egy last minute adománygyűjtés után, Dórinak és mindazoknak köszönhetően, akik valamilyen formában közreműködtek egy álom megvalósításában ( no nem a ventilátor életre keltésében),  elindult egy kis busz az óceán felé, 34 személlyel a fedélzetén, köztük húsznál is több olyan gyerekkel, akik életükben nem látták még az óceánt.

Életem egyik legszebb élménye volt ez a szombati nap. És azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Bár azt nem mondhatom, hogy a gyerekek önfeledten lubickoltak volna, de a félelmeik ellenére is iszonyatosan élvezték a fürdőzést. Egyszerre hárman kapaszkodtak remegve a nyakunkba, miközben a Mamák az úszógumikat magukra húzva táncoltak a vízben. Nehéz lenne megmondani, hogy vajon a gyerekek vagy a Mamák várták e izgatottabban ezt  a napot.

 Az egész strand tele volt fiatalokkal, hangosan szolt a compa zene, ütemre táncoltak a pálmafák levelei is és szünet nélkül kattogtak a fényképező gépek.

Biztosan nem minden napos látvány egy harmincnégy fős csoport, ami négy fehér emberből, nagyjából huszonnégy fekete kis kölyökből és hat fekete nőből áll, és arról a két tolókocsiról sem szabad megfeledkezni, ami szintén emelte a csoport egyedülállóságát.

Ugyanis Alanda és Alta is velünk tartott, akik különös módón, olyan könnyedséggel „vetették magukat a hullámok közé” a duplaúszógumival Dóri karjában, mintha nem ez lett volna az első találkozásuk az óceánnal. Az első pillanattól kezdve, egyensúlyozás és bizonytalanság nélkül élvezték a vizet, annak ellenére, hogy a szárazföldön mindketten csúszva-mászva, bizonytalanul, sőt kapálózva közlekedtek (Alanda, azonban a korábban említett műtétnek hála valószínűleg lábra is fog állni). Nem véletlenül egy saját úszómedence a Hope Home és Dóri legnagyobb álma. Rengeteg féle terápiát lehetne végezni a gyerekekkel a vízben, és ezekkel olyan fejlődést tudnának elérni a gyerekek állapotában, ami semmilyen más terápia eredményeihez nem foghatóak.