Ha azt még nem is tudtam az ébredés pillanatában, hogy szép lesz-e vajon ez a nap, de azt biztosan, hogy a hőmérséklet nem megy át olyan ingadozáson, mint otthon. Patakokban folyt rólam a víz, különösképpen a fekete, téli sálam miatt. Úgyhogy az első utam a fürdőbe vezetett, mielőtt azonban nekiláthattam volna az este kipróbált fürdési gyakorlatnak, megpillantottam az enyhén bedagadt jobb szememet a tükörben. Először egy szúnyogra gyanakodtam, aztán visszaemlékeztem az estémre, és eszembe jutott, hogy az arcomat esővízzel és nem ivóvízzel mostam meg. Ezzel a prognózist fel is állítottam: elkaptam egy fertőzést, ha nem éppen a kolerát. Őszintén, túl sok időm volt otthon felkészülni az utazásra, és túl sok aggódó embert hallgattam végig, így olyan bagatell dolgok miatt kezdek el aggódni, amiket otthoni körülmények között talán észre sem vennék.

Amúgy is egyszerűen lehetetlen mindent fertőtleníteni. Én próbálom betartani a kézmosás és a fertőtlenítés szabályait, de egyszerűen amennyiszer érintkezésbe kerülök a gyerekekkel, percenként rohangálhatnék a fürdőszobába. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy alaptalanok az aggodalmak. Nem, nagyon is valósak. De képtelenség állandóan azzal tölteni az időd nagy részét, hogy mit és hogyan ellenőrizz. És ha még rendületlenül is figyelsz mindenre, az sem garantálja az egészségedet.

Nem sokkal később Dóri is megérkezett a bázisra. Sajnálattal közölte, hogy bár már öt alkalommal telefonált a repülőtérre a csomagom miatt, még mindig semmi, valószínűleg Miamiban dekkol, hacsak nem éppen hazafelé tart.

Ismét a Land Roverbe ültünk, be kellett vásárolni néhány alapvető dolgot az ünnepekre, mivel Haitin a húsvéti holiday Nagycsütörtöktől Húsvéthétfőig tart, és ezalatt minden üzlet szigorúan zárva van. A supermarketben, ahol szinte csak ENSZ-katonák lézengtek, megpróbáltam összegyűjteni egy csomó száraz kaját, ami jó sokáig kitart, valamint (mivel reggel átnyálaztam az utasbiztosításomat a csomag elvesztése miatt) 200 dollárig terjedően tisztálkodószereket. Itt nagyon drága az élelmiszer, különösen a hús és a gyümölcs.

Közben kiderült, hogy a csomagom megérkezett Haitire. Így a következő állomás adott volt. Felkaptam a bőröndömet, és indultunk is hazafelé egy hűtővel, 4 székkel és a csomagommal a fedélzeten.

Itthon már várt ránk az ebéd. Az ételről eddig még nem beszéltem, nem véletlenül. Biztos vagyok benne, hogy nem rossz, sőt, de az én gyomrom ez idáig képtelen volt befogadni reggelire a sült tésztát virslivel. És van egy furcsa barna szószuk, amellyel minden étkezésnél előszeretettel meglocsolják a fogást. A leggyakrabban rizst készítenek, de különbözőképpen, ami rotációszerűen újra és újra megjelenik a tányérunkon. Van, hogy babbal keverve tálalják, van, hogy zöldséggel, de a barna szósz sosem hiányozhat róla. Egyik nap Dóri azzal ébresztett, hogy a Mamák teljesen kétségbe vannak esve, hogy éhen fogok halni, mert sokszor érintetlenül hagyom a tányért. És fogalmuk sincs, mi mást főzhetnének, mert ez így nem mehet tovább. De megnyugtattuk őket, hogy éhen halni nem fogok, ha más élelmem nem lesz, úgysem lesz választásom, de addig is eléldegélek a fitneszdiétába illő chipseken, kekszeken, muffinokon és zacskós levesen. Amit, úgy tűnik, ha nem leszek elég körültekintő, meg kell osztanom a konyhám többi szorgos kis lakójával, a hangyákkal.

Az első és legfontosabb oka a hűtővásárlásnak is a hangyák voltak, mivel ez az egyetlen hely, ahová biztosan nem jutnak be. Legalábbis azt feltételezzük. Egyéb érv a hűtő mellett nemigen szólt, hiszen az állandó áramszünetek miatt valódi küldetését nem tudná teljesíteni.

Ebéd után végre kipakoltam a bőröndömet, és egészen más lelkiállapotban elkezdtem azzal foglalkozni, ami miatt valójában itt vagyok, a gyerekekkel.

Náluk is éppen etetés folyt. Először a nagyszobába mentem, ahol a gyerekek többsége a

tolószékében várt arra, hogy rákerüljön a sor. Mindannyian nagyon picik, és nehezen vagy egyáltalán nem lehet megsaccolni a korukat. Jacobról, az egyik legkisebb srácról például csak a napokban tudtam meg, hogy 6 vagy 7 éves lehet. Ránézésre ugyanis alig látszik többnek, mint 2. A kis kezecskéjük és lábacskájuk olyan vékonyka, hogy soha nem lennének képesek a saját testsúlyukat elbírni. Egész nap csak ülnek a tolószékeikben csendben vagy éppen sírva, vágyakozva egy kis figyelem után. A legtöbbjük családjáról vagy születési körülményeiről szinte semmit sem tudni. Ismaelre, aki értelmi fogyatékos ugyan, de tud jönni-menni, talán túl sokat is, és imád pakolni (van egy rossz bőrönd a játékszobában, amibe rendszeren bepakol mindenféle játékot és azzal járkál), az út szélén találtak rá. 1 éves lehetett, és az éhhalál küszöbén állt. Azóta felcseperedett, megerősödött és már iskolába is jár.

Három terapeuta is dolgozik a házban, akik kora délutánig igyekeznek minél több gyereket megmozgatni. Ezen kívül van egy hinta az udvaron, amire rá lehet fektetni őket. Nagyon élvezik ezt az időtöltést.

A napomat inkább csak szemlélődéssel töltöttem, és arra gondoltam, hogy fogalmam sincs arról, hogyan közeledhetnék feléjük, hiszen semmiféle korábbi tapasztalatom nem volt a fogyatékkal élő emberekkel kapcsolatban. Nem lesz könnyű megtalálni azt a foglalkozást vagy játékot, amit élvezni tudnak és segít a fejlődésükben is, de két hónap hosszú idő, úgyhogy harcra fel!