Dóri a mozgólépcső alján várt rám. Nem akart hinni a szemének, hogy tényleg megérkeztem.
Azt hiszem ezt hívják megérzésnek, ugyanis én megérkeztem, de a csomagom elveszett.
Direkt minden egyes átszállásnál utána jártam, hogy velem van e, ennek ellenére elvesztették. Persze én már nem lepődök meg semmin. Felvették a jegyzőkönyvet és kezdődött az imádkozás.
A repülő térről érkezőket egy pillanat alatt lerohanják a kint várakozók. Van, aki a csomagodat akarja vinni, van aki, taxit ajánl vagy csak egyszerűen kéreget. Az a hatalmas embertömeg, amit megpillantottam legelőször Haitin, leírhatatlan. Mindenhol ember, a kerítésekről lógnak és próbálnak eladni neked valamit. A forróság miatt, pillanatok alatt szinte beleégett a farmernadrágom a bőrömbe, amíg elértünk „AZ AUTÓIG.” A kis LandRover egy kincs, amint megpillantottam a sáros motorháztetőt akaratlanul is Dakar Rally jutott eszembe. Hát ez sem véletlenül. Az autó hátsó ülésén három Mama várakozott ránk.( A mamák, azok a helyiek, akik a Hope Homeban dolgoznak és ott is alszanak a gyerekekkel együtt.) Ugyanis a Hope Home-ot működtető alapítvány vezetőjének a férje sajnos a napokban hunyt el és éppen az ő temetéséről jöttek. Már fordult volna a kulcs, amikor Dóri észrevette, hogy defektet kapott. Az első feladatunk, tehát az volt, hogy keressünk egy műhelyt, ahol rendbe teszik a kereket. A „MŰHELY”, ugyan az út túloldalán volt, de eljutni odáig borzalmasan nehézkes. Haitin mindenhol útfelújítások zajlanak, az a szép az egészben, hogy egyszerre, így aztán teljesen kezelhetetlenné vált, az amúgy is kiszámíthatatlan közlekedés. Itt nincsenek sávok vagy egyezményes jelek, mint például az „ egyet- kettőt villogtatsz a reflektorral” mehetsz jelzés. Pontosabban itt is létezik csak mindenki önkényesen értelmezi. Miközben lassítottunk és fordultunk le az útról, a Műhelyhez, vagyis a két székből, 8 „munkatársból” álló kerekeshez, (Kerestem a megfelelő szót a megnevezésére, de úgy hiszem ez kifejező, mivel néhány kerék feküdt szétdobálva a székek előtt.) fiatal fiúk és lányok szaladtak elő a semmiből. És mivel nincsen légkondicionáló az autóban és muszáj leengedni az ablakot, hogy legyen egy kis levegőnk, elkerülhetetlen, hogy a vitába keveredjünk velük. Először, azzal próbálkoznak, hogy lemossák az autódat (természetesen víz nélkül), majd ha erre nem vagy vevő, kreolul, ha ez sem megy nemzetközi jelekkel elmutogatják, hogy éheznek és szükségük van egy kis pénzre. Ami nyilvánvalóan igaz és fel is teszed magadnak a kérdést, hogy miből állna adni nekik egy kis aprót, de Dórinak igaza van. Nem szabad arra tanítani őket, hogy koldulásból is meg lehet élni, így is szinte minden második ember koldulásból tartja fenn magát. Ha tehát ez sem hat rád, szerelmet vallanak neked és azok, akik igazán elszántak mindezek után vuduval elküldenek a pokolba. Iszonyatosan félelmetesen hangzik, azoknak a füleknek is, akik nem értenek kreolul, de mivel Dóri ismeri a nyelvet, elismételte nekem magyarul is.
Az utak mentén mindenféle árusok kínálják a portékájukat: gyümölcsöt, ENSZ bakancsot, használt ruhát, internet feltöltő kártyát, ebédet, gyógyszert, egyszóval a világon mindent.
Amerre a szem ellát összedőlt, romos épületek állnak. Sosem tudom eldönteni, hogy mindez vajon a 2010-es földrengés következménye vagy itt mindig is ilyenek voltak a körülmények.
Gyerekek, kecskék kutyák szaladgálnak keresztbe az úton. A vezetést az sem könnyíti meg, hogy az utak keskenyek és meredekek, ráadásul óriási kövek fekszenek rajta szerte-széjjel.
Dóri, azt mondta, hogy otthon sosem szokott vezetni, nem engedték. Mégis, most inkább tűnik Dakar Rally versenyzőnek a szememben, mint a budapesti utak rémének.
És megérkeztünk az árvaházba.