Dóri a mozgólépcső alján várt rám. Nem akart hinni a szemének, hogy tényleg megérkeztem.

Azt hiszem ezt hívják megérzésnek, ugyanis én megérkeztem, de a csomagom elveszett.

Direkt minden egyes átszállásnál utána jártam, hogy velem van e, ennek ellenére elvesztették. Persze én már nem lepődök meg semmin. Felvették a jegyzőkönyvet és kezdődött az imádkozás.

A repülő térről érkezőket egy pillanat alatt lerohanják a kint várakozók. Van, aki a csomagodat akarja vinni, van aki, taxit ajánl vagy csak egyszerűen kéreget. Az a hatalmas embertömeg, amit megpillantottam legelőször Haitin, leírhatatlan. Mindenhol ember, a kerítésekről lógnak és próbálnak eladni neked valamit. A forróság miatt, pillanatok alatt szinte beleégett a farmernadrágom a bőrömbe, amíg elértünk „AZ AUTÓIG.” A kis LandRover egy kincs, amint megpillantottam a sáros motorháztetőt akaratlanul is Dakar Rally jutott eszembe. Hát ez sem véletlenül. Az autó hátsó ülésén három Mama várakozott ránk.( A mamák, azok a helyiek, akik a Hope Homeban dolgoznak és ott is alszanak a gyerekekkel együtt.) Ugyanis a Hope Home-ot működtető alapítvány vezetőjének a férje sajnos a napokban hunyt el és éppen az ő temetéséről jöttek. Már fordult volna a kulcs, amikor Dóri észrevette, hogy defektet kapott. Az első feladatunk, tehát az volt, hogy keressünk egy műhelyt, ahol rendbe teszik a kereket.  A „MŰHELY”, ugyan az út túloldalán volt, de eljutni odáig borzalmasan nehézkes. Haitin mindenhol útfelújítások zajlanak, az a szép az egészben, hogy egyszerre, így aztán teljesen kezelhetetlenné vált, az amúgy is kiszámíthatatlan közlekedés. Itt nincsenek sávok vagy egyezményes jelek, mint például az „ egyet- kettőt villogtatsz a reflektorral” mehetsz jelzés. Pontosabban itt is létezik csak mindenki önkényesen értelmezi. Miközben lassítottunk és fordultunk le az útról, a Műhelyhez, vagyis a két székből, 8 „munkatársból” álló kerekeshez, (Kerestem a megfelelő szót a megnevezésére, de úgy hiszem ez kifejező, mivel néhány kerék feküdt szétdobálva a székek előtt.) fiatal fiúk és lányok szaladtak elő a semmiből. És mivel nincsen légkondicionáló az autóban és muszáj leengedni az ablakot, hogy legyen egy kis levegőnk, elkerülhetetlen, hogy a vitába keveredjünk velük. Először, azzal próbálkoznak, hogy lemossák az autódat (természetesen víz  nélkül), majd ha erre nem vagy vevő, kreolul, ha ez sem megy nemzetközi jelekkel elmutogatják, hogy éheznek és szükségük van egy kis pénzre. Ami nyilvánvalóan igaz és fel is teszed magadnak a kérdést, hogy miből állna adni nekik egy kis aprót, de Dórinak igaza van. Nem szabad arra tanítani őket, hogy koldulásból is meg lehet élni, így is szinte minden második ember koldulásból tartja fenn magát. Ha tehát ez sem hat rád, szerelmet vallanak neked és azok, akik igazán elszántak mindezek után vuduval elküldenek a pokolba. Iszonyatosan félelmetesen hangzik, azoknak a füleknek is, akik nem értenek kreolul, de mivel Dóri ismeri a nyelvet, elismételte nekem magyarul is.

Az utak mentén mindenféle árusok kínálják a portékájukat: gyümölcsöt, ENSZ bakancsot, használt ruhát, internet feltöltő kártyát, ebédet, gyógyszert, egyszóval a világon mindent.

Amerre a szem ellát összedőlt, romos épületek állnak. Sosem tudom eldönteni, hogy mindez vajon a 2010-es földrengés következménye vagy itt mindig is ilyenek voltak a körülmények.

Gyerekek, kecskék kutyák szaladgálnak keresztbe az úton. A vezetést az sem könnyíti meg, hogy az utak keskenyek és meredekek, ráadásul óriási kövek fekszenek rajta szerte-széjjel.

Dóri, azt mondta, hogy otthon sosem szokott vezetni, nem engedték. Mégis, most inkább tűnik Dakar Rally versenyzőnek a szememben, mint a budapesti utak rémének.

És megérkeztünk az árvaházba.

A búcsúzás sosem megy könnyen, de búcsúzás nélkül még borzalmasabb lenne az elválás.

 Nagyjából 32 órás utazás előtt álltam. El sem tudtam képzelni mindezt, hogy csinálom végig, csak egyetlen dologban voltam biztos, hogy Dóri ott fog rám várni az alagút végén.

Először Londonba repültem kizárólag arra volt időm, hogy megtaláljam egy óra alatt a másik gépet, ami majd Raleighbe visz. Miközben az egyik terminálról rohantam a másik felé, többször is feltartóztattak. Az első repülőtéri ellenőr, miután megkérdeztem, hogy merre találom az x terminált agresszíven elkezdett kérdegetni az úti célom felől, hogy hova megyek (a pontos címet, amiről egyébként halvány dunsztom sem volt és ennem a későbbiekben is megittam a levét) mit fogok ott csinálok, és otthon mit csinálok, végül pedig egy kedves kis matricát ragasztott az útlevelem hátoldalára. Ettől kis híján sokkot kaptam, mert nem olyan régen láttam egy dokumentum filmet, a Külföldön a rácsok mögött, amiben éppen ezen mód csaptak le egy nőre, azzal az elhanyagolható különbséggel, hogy ő drogot csempészet. De hát ki tudja? Ezek után még egyszer kifaggattak, átfésültek tetőtől-talpig( a büntető eljárás tantárgyunknak megfelelően eljárva azonos nemű ellenőr által), én, pedig utánajártam, hogy a csomagom is biztosan velem utazik e, aztán Észak-Karolináig meg sem álltam.

Itt már volt pár órám, úgyhogy engedélyeztem magamnak egy kis internetezést, haza jeleztem, hogy minden a legnagyobb rendben van.

A következő stáció, Miami. Na ez már nehezebb diónak tűnt, 11 órát kellett este 10 órától reggel 8 óráig valahogy elütnöm. A legszívesebben körülnéztem volna kint Miamiban, de úgy döntöttem, hogy legalább Port au Prince-ig megpróbálok vigyázni a testi épségemre. Hihetetlenül hideg volt a repülőtéren, ráadásul 1900 Ft-ot kellett fizetnem, hogy megnézhessem a Dallast, mert Free Wi-fi a Miami Airportnak valahogy nem fért bele a keretbe. Ha dideregve is, de valahogy eljárt az idő és a legnagyobb meglepetésemre a móka végére a business osztályon kötöttem ki. Az első gondolatom az volt, hogy business osztályon utazva, tablettet nyomogatva (biztonsági tartalékként egy Elle szám is pihent a táskámban) utazok a harmadik világ felé. Vajon helyes ez? Nem képmutató ez a hozzáállás? Őszintén szólva még nem tudom erre az igazi választ, de remélem az utazás végére erre is találok magyarázatot.

A kalandozásomat a szomszédom törte meg. Beszélgetésbe elegyedtünk, kiderült, hogy ő a Világ Bank katasztrófa helyzetek kezelésére szakosodott szervénél dolgozik.

Elmesélte, hogy szinte a világ összes krízis helyzettel küszködő pontján járt már, Jordániában, Irakban és számos más fejlődő országban. Ő is önkéntesként kezdte a pályáját.

Átadta a névjegykártyáját azzal, hogy ha bármiben segítségre lenne szükségem bátran forduljak hozzá. Nem is tudta, milyen hamar szaván fogom. Mert, ahogy leszálltunk a gépről egy kedves haiti zenekar játéka mellett, a „határon” nem akartak beengedni addig, amíg elő nem állok a Hope Home címével. Isteni szerencse, hogy ott volt, mert könnyedén kimagyarázta a helyzetet és a tanácsára beírtam az ő hotelének a címét. Így már  kimondhatom: megérkeztem Haitire.

Nyilvánvalóan nem lehet mindent egy varázspálca suhintásával elintézni, de ami sok az tényleg „sokk”. A magyar közigazgatás, amikor az ember már azt gondolja, ennél rosszabb már nem lehet, hát tud még rosszabb lenni. És ha még mindezt kiegészítjük egy kis emberi sutasággal az nem lesz se több, se kevesebb, mint: 3 hét alatt elkészülő útlevél, kapkodás, idegesség, „elbazilikázott” repülőjegy vásárlás. Tudom, tudom első és legfontosabb aranyszabály az életben: „Soha ne hagyjál semmit az utolsó percre! Ne halogass semmit!” Hányszor hallom én ezt nap, mint nap. Hogy lehet akkor, hogy még mindig nem tanultam meg? Brutális. De azért ennek is megvan ám a maga szépsége. Az érzés felbecsülhetetlen, amikor levegő után kapkodva rohansz a bankból át a postára, (mert közben persze eszedbe jut, hogy van két régelfeledett levél az asztalodon, amit igazából már 2 hónapja fel kellett volna adnod), majd rohansz haza, vissza a bankba biztosítást kötni, majd ismét haza, hogy lefoglaljál 5 nappal az indulás előtt egy még minden szempontból elfogadható repülőjegyet. Igen ám, de ha az ember lánya még soha életében nem csinált ilyet. Na akkor mihez kezd? Hát hálát ad a nagyszerű és utánozhatatlan barátaiért. Miután szinte már mániákusan, 14 órán keresztül kutattam a megfelelő jegy után, beláttam, hogy az igényimből bizony engednem kell. Mondjuk arról nem volt szó, hogy a lehető legdrágább, leghosszabb és legtöbb átszállással operáló, bye-bye New York jeggyel kell végül beérnem.

 Nem panaszkodom, mert közben legalább szó szerint mellettem álltak a barátaim, ha néha el is szenderedtek közben.

Tehát véres küzdelmek árán, de gyakorlatilag minden készen állt az indulásra. Így a hétvégén hazamentem a szüleimhez, elbúcsúztam nagymamámtól és szegény beteg Nénjitől, aki könnyek közt engedet el azzal, hogy nem baj, ha nem tudok ott lenni a temetésén, csak imádkozzak érte. De végül megállapodtunk abban, hogy már korábban tett egy súlyosabb ígéretet, mégpedig: hogy addig nem hagy itt minket, amíg meg nem találom az igazit, úgyhogy nincs helye aggodalomnak, legalábbis ezzel nyugtatom magamat.

Aztán vasárnap még volt szerencsém megtekinteni csodás alakításomat az Önkéntesek című műsorban, anya összeállított egy a túléléshez nélkülözhetetlen minipatikát, majd vállamra vetve a nem létező hamuban sült pogácsát felmentem Pestre, hogy legyen időm rendesen bepakolni, mert már ott topogott az ajtóban a másnap, az indulás napja. Azt hozzá sem kell szerintem tennem, hogy ahogyan az már lenni szokott ez sem ment zökkenőmentesen. De a szerencsétlenségben a szerencse, hogy az utolsó pillanatban mégis észrevettem, hogy nem működik a webcamerám és a microfonom, így a húsvéti hóesésben, még be tudtam szerezni egyet.

Egyébként az utolsó napom otthon szinte tökéletesen telt. Átjött hozzám két barátnőm, pizzát rendeltünk, pakoltunk és néztük a Terminál című filmet, mert mi más mehetne éppen az indulásom előtt a tévében? Persze ezt egyáltalán nem tekintettem égi-jelnek, hiszen cseppet sem tartottam attól, hogy könnyedén elveszhetek az átszállások között vagy arra nem is kerül sor, mert a repülőjegy foglaláskor felcserélt kereszt - és vezetéknév miatt nem engednek be egyáltalán az országba. Éjjel, pedig a hóvihar ellenére feljöttek Budapestre a szüleim, hogy másnap kikísérjenek a repülőtérre, hogy még egyszer erősen átölelve elbúcsúzhassunk egymástól két hónapra.

Dóri és a Hope Home

A következő nap már közvetlen hívást kezdeményeztem a Haiti Köztársaságba és felvettem a kapcsolatot Papp Istvánnal. Megígérte, hogy este átküldi Dóri elérhetőségét, mégiscsak könnyebb lesz, ha egymással kommunikálunk. Az email, Dóri címével még aznap éjjel megérkezett. Úgyhogy nem volt más hátra, mint előre, gondolatban már fogalmaztam is az első e-mailemet.

Dórival nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Levélváltásunkból megtudtam, hogy ő két évvel ezelőtt utazott Haitire, félévet szeretett volna kint tölteni, segíteni a Hope Home lakóin, de annyira megszerette a gyerekeket, hogy azóta képtelen elszakadni tőlük, úgy érzi, hogy ha elmenne, azzal ő is sorsukra hagyná ezeket a sérült gyerekeket, ugyanúgy,ahogy a haiti társadalom tette velük. Haiti lakossága ugyanis, bár saját bevallása szerint 80 százalékban római katolikus, valójában azonban 100 százalékuk hisz a vudu vallás tanításaiban. És ez az afrikai misztikus vallás, úgy tartja, hogy a betegség az ember bűneinek a következménye. Tehát, ha valamilyen súlyos vagy gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz, akkor csupán megvetésre számíthatsz a részükről. Nagyjából úgy működhet a haiti emberek többségének gondolkodása, mint középkori elődeinké, akik stigmatizálták a bűnelkövetőket, például az orruk levágásával, azért, hogy az embereket már messziről figyelmeztesse arra, hogy egy bűnös, gonosz ember közeledik feléjük. És nincsen rehabilitáció, megbocsátás. Nem számít, hogy kicsi, védtelen angyalokról van e szó, elfordulnak tőlük örökre. Persze, azért ne gyártsunk sztereotípiákat, főleg én ne, hiszen egyelőre még egyetlen egy haiti állampolgárral sem találkoztam a való életben. Mindezt csak olvastam és nagyon várom, hogy rácáfoljanak majd. Másrészt ne legyünk álszentek sem, hiszen a mi csodásan kulturált nyugati társadalmunk sem viseltetik irányukba kifogásolhatatlanul. Legyünk önmagunkhoz őszinték egy kicsit. Ha úgy hozza a sors, hogy egy szellemileg vagy fizikailag sérült ember közelébe kerülünk, hogyan viselkedünk? Megpróbálunk a lehető leggyorsabban felhúzni a nyúlcipőnket, mert kényelmetlenül érezzük magunkat? Vagy könnyeinkkel küszködve megpróbálunk természetesen viselkedni, segítőkésznek és nyitottnak maradni, csakúgy, ahogyan hasonló szituációban egy barátságos ismeretlennel lennénk? Nehéz kérdés, még abban az esetben is, ha a legnagyobb jó szándék vezet minket.

Dóri annak ellenére, hogy korábban sohasem foglalkozott sérültekkel, nagyon gyorsan belejött a róluk való gondoskodásba. Pedig helyzetét az sem könnyítette, hogy mindez hirtelen szakadt a nyakába. Hiszen angol tanári végzettségére tekintettel, azzal a céllal indult el ebbe a szegény karib-tengeri országba, hogy angolra tanítsa a haiti gyerekeket. Fogalma sem volt arról, hogy a gyerekek, akik ott várják őt többnyire mind egy celebrum palsy, magyarul Little-kór nevű gyermekbetegségben szenvednek.[1]

Az angol neve, agyi bénulást jelöl, ez az általános megfogalmazás arra utal, hogy rendkívül sok idegrendszeri tünetben jelenthet meg.

Így a legtöbbjük, születésük óta tolószékbe kényszerülve éli minden napjait és sokszor fájdalmat jelent számukra minden egyes kimondott szó, vagy mozdulat. Amikor Dóri megérkezett, az otthont leginkább a szürkeség, szomorúság jellemezte, most azonban minden egy kicsit mosolyog. Rengeteg idejébe és munkájába került, mire elfogadtatta magát, a fehér jövevényt az otthonban dolgozó mamákkal és a gyerekekkel is, de azt mondja minden fáradtságot megért, hogy látja, nem csak az otthon minősége, de a légkör is sokat javult az ottléte alatt. Azzal, hogy minden nap, más, kreatív programokat találnak ki, játszanak, tanulnak, sétálnak és van, hogy az otthon falain kívülre is kimerészkednek a gyerekek állapota és lelke is rengeteget változott.

Ezért is aggódik, hogy ha egyszer úgy dönt, hazatér és addigra nem talál a helyére hozzá hasonló, lelkes segítőt, akkor minden pozitív változás, amit együtt elértek elveszik és minden visszakerül a régi, szürke kerékvágásba. Az aggodalma sajnos nem teljesen alaptalan, ahogy a leveleiből kiolvasom, mert számtalan eleinte lelkesnek tűnő önkéntes jelentkezett már nála, de a végkifejlett az esetek többségében nem volt túl pozitív. Vagy a hónapokon át tartó levelezés maradt egyszerűen abba vagy a felek nem voltak megelégedve egymással és a feladattal. Nem csodálom, hogy Dóri kicsit szkeptikus a jelentkezőkkel szemben. És az én esetem sem tűnhet eddig túlságosan bizalomgerjesztőnek, hiszen már vagy egy hónapja kint kellene lennem az eredeti terv szerint. Csak hát közbe jött egy műtét, egy nyelvvizsga és egy kis én-féle felelőtlenség. Sajnos eleresztettem a fülem mellett azt a sok figyelmeztetést, amit anyukám az útlevéllel kapcsolatban ismételgetett. Vagyis meghallottam, de a tudatomig már nem jutott el, úgyhogy most abban a szerencsétlen balek helyzetben vagyok, hogy mivel az útlevelem júniusban le fog járni,(az ESTA vízum igényléséhez, amely 90 napos USA-ban való tartózkodásra jogosít fel, pedig, olyan útlevél szükségem, amely USA elhagyása után még 6 hónapig érvényes) igényelnem kellett egy újat, ami még nem érkezett meg és így nem tudom sem a repülőjegyet megvenni, sem ESTA-t megcsináltatni.

Ezt abbéli megfontolásból írtam le ilyen részletesen, hogyha hasonló utat tervezel, nehogy megfeledkezz az útleveled érvényességéről.

Szóval türelmesen és gyakran türelmemet elvesztve várakozom a kis postai csomagra, időnként hosszasan dicsérve a körültekintésemet. Ez a klasszikus példája annak, hogy a szülőnek már megint igaza volt. Rossz hír, sokszor megéri hallgatni rájuk még akkor is, ha már nem vagy gyerek, csak úgy viselkedsz, mint egy kamasz. Balázs Bála, a kaposvári egyházmegye püspöke pontosan ilyen helyzetekre utalt, amikor egyszer prédikációjában azt találta mondani, hogy a mai fiatalok gyakorlatilag a harmincas éveik első feléig kamaszként viselkednek és kerülik a felelősség szót. A mi generációnk nem akar felnőni. Erről ennyit. Emésztgesd!

Tudom, hogy mindenki szereti a romantikus szálakat, bár nem ez a blogom fő profilja, de legyen. Ha már egyszer így történt.

Nem mondanám magamat egy szerelemes típusnak, korántsem mivelhogy, emlékeim szerint utoljára az általános iskolában estem szerelembe. Persze azt tudni kell, hogy valószínűleg, ez annak tudható be, hogy már az óvodában kiégtem. Többször házasodtam és gyermekeink is voltak. A mai világban, pedig elég nehéz párt találnia egy többszörösen elvált anyukának.

De azt nem állítanám, hogy nem vagyok lelkes típus, csak az újdonság varázsa és izgalom gyorsan elszáll.  Az sem segít a helyzetemen, hogy szerintem én vagyok az a bizonyos „kabalapasi” nőben. Biztosra veszem, hogyha elmennék egy jósnőhöz vagy sámánhoz ( ami nagyon divatos manapság) lenne néhány rontás, aminek a levételére a szoknyám is rámenne.

Az elkövetkezendő éveimet pedig, rontás nélkül ugyan, de az utcán tölthetném. Biztos nőne hajléktalanként a szerelembe esés valószínűsége. Mondjuk a férfiakkal szemben támasztott igényeim biztosan csökkennének.

Elég a szerelmi előéletemről annyi tehát, hogy megérne egy külön irományt, a Sex és New York kutyafüle hozzá képest, de a történések oly frissek, hogy nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni az érintetteket.

Szóval ezen a bizonyos sokat említett héten, teljesen váratlanul, mindenfajta előzmény nélkül, pont akkor amikor egy haditudósítóval találkozok és a szakdolgozatom kapcsán nemzetközi konfliktusokról írok és olvasok, még a szerelem is military cuccban kopogtatott be az ajtómon.

Igazából ezzel a szerelmi intermezzoval csupán arra szerettem volna kilyukadni, hogy milyen jó humora, rendezői képessége van Istennek. Egy előre megírt forgatókönyvben sem csendülhetnének össze jobban az események, mint a való életben. Bár azt hozzá kell fűznöm, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a szerelem. Nem így a Haiti-project.

Persze ti még mindig nem tudjátok, hogy került a képbe Haiti. Ideje tisztázni, hiszen valószínűleg egy HiHaiti című blogot nem a szerelmi életem miatt kezdtetek el olvasni.(Bár lehet, hogy ti, akik olvassátok, mind a barátaim vagytok és akkor meg úgyis kötelezettségeteknek érzitek majd olvasni, szóval ezt is elfogjátok.)

Tehát Antallal, a haditudósítóval megbeszéltek alapján, a rákövetkezendő héten felkerestem őt és találkoztunk.

Legalább három órán keresztül beszélgettünk. Azt gondoltam, hogy majd egy vállrándítással és egy-két szóval útnak ereszt, de nagyon kellemes meglepetés volt számomra, hogy idejét nem sajnálva mesélt, sőt még lépéseket is tett, hogy segítsen a terveim megvalósításában.

A beszélgetésünk első felében igyekezett lebeszélni, arról, hogy tudósító legyek. Azzal, hogy Magyarországon képtelenség ebből megélni, ahogy már korábban is említette, sőt egyáltalán szponzorokat, hírügynökségeket találni sem egyszerű, mert itthon nem sok embert érdekel az, ami innen több ezer kilométernyire történik a világban.

De mindezzel nem letörni akart, hanem, egy reális képet adni a valóságról.

Miután beláttuk mindketten, hogy innen nincsen visszaút, valószínűleg nem fog eltántorítani, továbbléptünk. Elmondtam, hogy nagyon szeretnék önkéntesként elmenni a harmadik világba, hogy testközelből megtapasztalhassam, mit jelent ott élni, a közösség tagjának lenni, mindazt a nélkülözést, szenvedést átérezni, ami az ő mindennapjaiknak a részét jelenti. És persze megismerni a kultúrájukat, azokat a dolgokat, amik számukra az örömöt, az egyszerű boldogságot jelentik.

Semmi mást nem szeretnék jobban, mint ezeket az emberei sorsokat, a nyugati civilizáció lakóinak ebédlő asztalához elhozni.

És már nyúlt is a telefonja után. Habozás nélkül, a hat órás időeltolódással dacolva telefonált egy régi barátjának, aki éppen Haitin tartózkodott békefenntartóként. Éppenséggel ő ugyanaz a békefenntartó katona volt, Papp István, aki 2011. januárjában tért haza, 91 napos szudáni fogságából. S bár a telefonhívás számára egy hajnalban érkező kellemetlen ébresztő jelentett, ennek ellenére is hihetetlen segítőkész volt. Marosi Antal röviden vázolta a helyzetemet, majd pedig, miután véletlenek nincsenek,  István elmesélte, hogy éppen a napokban találkozott kint egy magyar lánnyal, Nemere Dórával, aki a Hope Home nevű, gyermekotthont vezeti Haitin.

És mit ad Isten, hát nem önkénteseket keres? Amint meghallottam ezt, azontúl, hogy majdnem kiugrott a szívem a helyéről, úgy érzetem, mentem itt hagyok csapot-papot és indulok. Aztán pillanatokon belül hallatta szavát a józanabbik felem, nyomós érveket sorakoztatott fel amellett, hogy ez a project kivitelezhetetlen. Ez az utolsó félévem az ELTE jogi karán, amit muszáj befejeznem és akkor még hátra vannak a záróvizsgáim is, a szüleim támogatásáról nem is beszélve. Hát ebből a megközelítésből eléggé” halott ügynek” tűnt ez az egész.

De mielőtt jobban elmélyedtem volna saját sötét gondolataimban, Antall gyorsan kirángatott.

-Nem szabad gondolkodni. Ha ezt akarod csinálni. Kit érdekel az egyetem, ilyen lehetőség nem gyakran hullik az ember ölébe. Ragadd meg. De előtte még ugorjunk fel egy barátomhoz, aki a Kossuth Rádió  irodalmi szerkesztője. Mutasd meg neki néhány korábbi írásodat, nagyon sokra tartom a véleményét és majd ellát jó tanácsokkal a jövőre nézve.

Így is lett. Felcaplattunk néhány emeletet Magyar Rádió székházában és meglátogattuk Antall Istvánt, aki azon kívül, hogy a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője, számos könyv, novellás kötet szerzője, hihetetlen egyéniség és két lábon járó intelligencia-bomba. Mindez lejött abból a fél órából, amit az irodájában töltöttünk. De szerintem erre öt perc is elegendő lett volna.

Ezért is volt hiteles számomra az a mondata, ami egyébként egy teljesen köztudomású ismeretet takar, de amit a mai napig számos kritikus helyzetben felidézek magamban. Valahogy így szólt: Akár hová is lépsz be, akármilyen társaságba is kerülsz légy egyéniség. Legyél önmagad és tedd érdekessé magadat, hogy figyeljenek rád az emberek és arra az üzentre, amit át akarsz nekik adni.

Ez a legalapvetőbb, de egyben a legfontosabb tanács is egy olyan ember számára, aki jó újságíró szeretne lenni. Úgyhogy ezt az útravalót elcsomagolva el is köszöntem tőle, majd pedig Marosi Antalltól is, akinek a nevét egyszer még aranyba öntetem, de addig is minden napi imáimba foglalom.

Hihetetlen belegondolni, hogy bár még csak nem is sejtem, hogy mi fog kisülni ebből az egészből, de ha nem megyek oda Antallhoz az előadása után kis bicebócán, nem ismertem volna meg sem őt, sem Dórit, akihez az indulást körülvevő szappanopera szerű körülmények ellenére két héten belül ki fogok utazni Haitire. És ha Marosi Antall nem lett volna ilyen segítőkész, akkor most nem írhatnám ezt a blogot.

Most jövök csak rá igazán, hogy az életben minden egyes történésnek, találkozásnak, legyen az szerencsés vagy lesújtó, megvan a szerepe, ami pontosan beleilleszkedik a jövőd elrendelt alakulásába. Most már csak nekem kell bizonyítani a rátermettségemet és meglovagolnom a lehető legtöbb munkával, kitartással és alázattal a hullámokat, jelenleg a Karib-tengerieket.

A szóhasználat nem a véletlen műve volt a korábbi bejegyzésemben, mert a jelenet, majdnem ebben a metaforikus hasonlatban történt meg velem. Egy még nyárias októberi napon történt. Nagyon pontosan emlékszem erre a hétre, mert azt megelőzően valamiért borzasztóan rosszkedvű voltam. De, ahogy elkezdődött a hét, minden úgy tűnt, a kezemre játszik. Kedd környékén elmentem egy, az egyetemünkön szervezett előadásra, amelyet az ország egyik, ha nem a legjobb haditudósítója tartott. Rendkívüli módon, sőt izgatottan vártam, mert az arab tavaszról első kézből hallhattam végre. Olyannyira izgatott voltam, hogy egész nap azon görcsöltem, a mai napig nem tudom miért, hogy az előadás után odamenjek e hozzá, és, ha odamegyek, mégis mit mondjak.

Nagyon érdekel a haditudósítás, a nemzetközi konfliktusok és úgy éreztem ez egy vissza nem térő alkalom, hogy tanácsot kérjek egy húsvér tudósítótól, de talán kellene hozzá némi bátorság. Jogosan merül fel a kérdés, hogy akinek nincsen mersze odamenni valakihez, az ugyan mit akar egy háborútól. De szeretem magamat olyan helyzetek elé állítani, aminek első pillantásra nem mernék neki futni, de ilyenkor kell venni egy nagy levegőt és csukott szemmel, gondolkodás nélkül ugrani. Lesz, ami lesz. Egyébként, ez egy nagyon jó önfejlesztő stratégia, mert a képzeletbeli lécet egyre magasabb és magasabb szintre fogod állítani és a végén képes leszel a legmagasabbat is megugrani, amiről álmodni sem mernél.

Pörögtek a percek az előadásból, humoros volt és magával ragadó, különösen az, hogy milyen eltérő módon látja az eseményeket mozgató érdekeket egy nemzetközi jogász és hogyan egy háborúkban edzett haditudósító, aki a puszta tényeknek hisz.

-Tehát Khadafi tulajdonképpen azért vesztette el Sárközi támogatását, mert a gazdasági érdekeik nem voltak már azonosak.

- Lehet így is fogalmazni, de az ügy nagyon egyszerű volt: Khadafi meg akarta fektetni Sárközi feleségét. Erre a francia elnök érthető módon bedühödött.

Tanulság: nem kell mindent tudományos fokozatig bonyolítani.

Ahogy az előadás a vége felé közeledett, úgy gyűltek a gombócok is a torkomban.

- Most akkor odamenjek hozzá? És mit mondjak? Jó napot! Egy pici, „védtelen” lány vagyok haditudósító szeretnék lenni. Mondja már el a bácsi, hogy lehet belőlem igazi haditudósító! Nevetséges. Tisztára naivnak és butácskának fog nézni. - De nem baj. És kit érdekel, ha hülyének néz. Most vagy soha. - Mindeközben, szinte észrevétlenül elhagytam az egyetem épületét. Már a kisbolt előtt jártam, de még mindig a mondókáimmal viaskodtam, míg végül:

Sarkon fordultam és visszaindultam. Most már azért remegtem, hogy vajon még ott lesz- e és tudok- e még vele beszélni. Már mindent megtettem volna, csakhogy beszélhessek vele.

Odaértem az egyetem elé. Hála Istennek és annak az embernek, aki kérdéseivel fenn tartotta, még ott állt és beszélgetett. Itt volt az ideje a nagy antrénak, becsukott szem, ugrás:

-Jó estét. Itt voltam az előadásán és nagyon érdekel, amit csinál. Adna néhány tanácsot, hogyan induljak el ezen az úton.(Nem is ezt a szöveget gyakoroltam be. Na mindegy.)

- Persze. De tudd, hogy egyáltalán nem éri meg ezt a pályát választanod, nagyon veszélyes és szinte nem is támogatják anyagilag. Főleg itt Magyarországon. Nagyon szar a helyzet. Pedig az ember nem is a pénzért csinálja, de ahhoz, hogy jó tudósításokat készíts, szükség lenne minimum arra, hogy a megfelelő körülményeket, eszközöket biztosítsák hozzá. Itt a számom. Hívj fel és jövő hétre megbeszélünk egy időpontot.

- Hú, nagyon szépen köszönöm. Akkor keresem.Viszlát.

Ennyi volt az egész. Még csak nem is fájt. Újabb útravaló: sosem szabad látszólag kis dolgokról csak azért lemondani vagy nem szembenézni velük, mert van benned egy kis félelem, bizonytalanság. Ez teljesen természetes, mindenkiben van. Még a látszólag maximális magabiztossággal megáldott emberekben is, sőt meggyőződésem, hogy legtöbbször ő bennük van a legtöbb félelem, csak ügyesen álcázzák.

És ráadásul utána kisebbfajta világmegváltó érzés kerít hatalmába, ami persze nem teljesen jogos, de mindenesetre motivál a további lépésekre.

Úgyhogy ezután felfokozott lelkiállapotban ugrándoztam hazafelé a sötétben. És a rózsaszín köd mai napig nem oszlott el. Ráadásul a hét második felében még tovább fokozódott a helyzet.

Komolyan elgondolkodtam, hogy miért is akarom én ezt? Izgalom utáni vágyból, a valóság elöli menekülésből vagy öncélú személyiségváltozás iránti szomjból? Vagy valóban a segítés szándékából? Azért, hogy néhány pici gyermek, akik eddigi rövid életük során többet szenvedtek, mint amennyi szenvedést mi összesen a tévén keresztül képesek vagyunk végig nézni, akiknek minden újabb nap egy kihívás, akiknek minden tolószéken kívül eltöltött perc földöntúli örömöt jelent, akiknek nincsen másuk, csak azok, akik a Hope Homeban gondoskodnak róluk,  és akiknek egyetlen lehetőségük, hogy teljesebb életet éljenek és értékesebbé tegyék a te életedet is ( igen, még akkor is, ha több ezer mérföldnyire laksz tőlük és feltehetőleg sosem találkozol ezekkel a gyerekekkel és neked sem osztott Isten kereszt nélküli életet) az egyetlen lehetőségük, hogy figyelj rájuk, hallgasd meg őket és segíts nekik.  Segíts nekik azzal, amivel tudsz. Amivel képességeidnél, életkorodnál fogva, és élethelyzetednek, tudásodnak, anyagi körülményeidnek, saját gondjaidnak megfelelően lehetőséged van. Én úgy gondolom, hogy az elkerülhetetlen, emberi szenvedésnek egy módon van értelme: ha hallunk és hallatunk róla, még ha nem is értjük meg sokszor vagy nem tudjuk elfogadni Istennek mindennel terve van és mindenkivel. Senkiről nem szabad elfeledkezni. Lehet, hogy a te gondod, a te szenvedésed változtatja meg egy másik ember életét, de az is lehet, hogy a te életed változik meg egy másik ember hatására.

Én éveken át kértem Istent, hogy mutassa meg az utamat, hogy mi az én feladatom az életben. És most először érzem azt, hogy megtaláltam. A tolmácsa szeretnék lenni azoknak, akik némák vagy a környezetükben süket fülekre találnak. Azt szeretném, ha az emberek újra kinyitnák a szívüket egymás felé, meghallgatnák egymást és meghallgatást nyernének másoknál. Szó sincs utópisztikus képzelgésekről, világbékéről vagy erőszakmentes világról. Ezeknek a mesékben, a szépségversenyeken és talán még néhány gyöngyöző homlokú politikus kampánybeszédében van helyük csak. Mert mindez jószerint lehetetlen. De próbálkozni szabad és kell is. Erről szól az egész élet. Másokról és önmagadról.(A sorrend szándékolt!)

Szóval veszély ide, veszély oda egyszer élünk és akkor éljünk a szívünk szerint.

És azt, hogy mi van a szíved legmélyén, csakis te tudhatod, ezért aztán a rosszindulatú megjegyzéseket bátran elengedheted a füled mellett. Persze ez nem jelenti, azt, hogy minden kritikát, ami nem illeszkedik a saját magadról kialakított rózsaszín világodba kizársz, de az eszeddel és a lelkiismereteddel szűrd ki azokat, amelyek kizárólag a rosszmájúságból táplálkoznak.

Attól a hozzáállástól, pedig elvből elzárkózom, amely a humánus lelkületet az elhanyagolt vagy kevésbé jól öltözött külsőhöz köti. Nyilvánvalóan nem piros talpú Louboutinban tipeg az ember és fontos, hogy ne a külsőségekben lelje minden örömét, de egyelőre a kettőt összeegyeztethetőnek találom. Persze a Biblia is azt mondja, ha Jézust akarod követni, akkor hagyd hátra a materiális javaidat, de én ezt úgy értelmezem, hogy lélekben hagyd hátra, tehát nem szabad hagyni, hogy függővé váljunk tőlük és irányítsák a mindennapi életünket.

De azért halkan megjegyzem, hogy ez még pipa nélkül áll az én „mit változtassunk meg a gondolkodásunkban!”listám élén is.

Most, hogy mindezt tisztáztam talán visszakanyarodhatunk az időben még korábbra, ahhoz a kulcsfontosságú momentumhoz, amikor is Haiti szembe jött velem az utcán.

És vajon ki lehetett, ez a „nagytudású”? Természetesen én magam. Egy jó hangulatú vasárnapi mosogatás közben, hát nem kicsúszott a számon? Nem elég, hogy szegény Apa minden lehetséges követ megmozgatott annak érdekében, hogy elrettentsen az utazástól, még rázúdítom ezt a „szülőknek nem ajánlott” információt is.  Pár hete ugyanis életemben először megműtöttek. Rutin eljárás volt, ezért csak pár napot kellett utána benn maradnom a korházban. És ez az idő sem volt igazán embert próbáló, mert egyrészt egyedül voltam a szobámban, másrészt, aki 6 éven keresztül 4 és 12 fős kollégiumi szobákban nevelkedett Abigél-módra, azt nem egy három napos beteg szabadság fogja térdre kényszeríteni. Nem így, a mellettem lévő szobákban fekvő, idős emberek számára, akiknek, a folyosóról beszűrődő hangokból ítélve kevésbé jelentett kéjutazást ez a korházi ápolás. A kora reggeli, inkább hajnali 5 és 6 óra közé tehető ébresztőtől egészen este 10 óráig, (amikor a Muzsika Tv-én is felcsendült az utolsó MC Haver és a Teknő dallam) a nővérek fáradhatatlan kiabálása és a szenvedők fájdalmas jajgatása tette zajossá az osztályon nyugvó nem létező csendet.

Hol mélységesen sajnáltam ezeket az idős embereket, akik valószínűleg egész életükben szolgáltak, dolgoztak és most életük végén, amikor a legnagyobb szükségük a megértő szavakra lenne, csupán goromba, türelmetlen és tiszteletlen bánásmódban részesülnek, hol pedig jókat derültem a nővérek szókimondó stílusán. De leginkább összeszorult a szívem. Egyik reggel például, amikor másodszorra is elszenderedtem a reggeli ébresztő után, arra kaptam fel a fejem, hogy valaki visító hangon üvölti, hogy: „Hát ezt nem hiszem el! Szarba léptem! Majdnem seggre ültem a szarba. Ki volt ez az idióta, aki végigcsöpögtette az ágytálat a folyosón? Mindjárt belehempergetem az ürülékbe!”

Most akaratlanul is eszembe jutottak Gándhi szavai, amelyeket a betegápolásról írt önéletrajzi könyvében.

„ Az ilyen szolgálat értelmetlen, ha nem leljük benne örömünket. Ha csupán a látszat kedvéért vagy a közvéleménytől való félelmünkben űzzük, elcsüggeszt bennünket, és ártalmunkra van. Az örömtelenül végzett szolgálat sem a szolgálattevőnek nem válik javára, sem annak, aki szolgál. De minden más öröm és birtoklás semmivé foszlik az olyan szolgálattal szemben, melyet szívesen teljesítünk.”[1]

Erre jó, ha emlékezünk majd, amikor nekünk kell gondoskodni a beteg, magatehetetlen szüleinkről, rokonainkról. A legnehezebb és egyben a legfontosabb dolog a TÜRELEM. Ezt sose feledjük. Ez az, amit nekem is még nagyon, de nagyon meg kell tanulnom.

Na, de hogyan is jutottam az „apukám minden követ megmozgatott, hogy elrettentsen”-től a betegápolásig? Ja, igen. Apukám két főorvos barátja is, harmadik világ szakértő, mint kiderült.  A második nap, amikor már eltávolították az oldalamból kilógó zacskóban végződő kis csövet és már majdnem képes voltam enni is, apukám minden előzetes bejelentés nélkül megjelent az ajtómban egy meglepetés vendéggel.

Gyula főorvos úr bejárta szinte az egész világot és megbizonyosodott róla, hogy az európaiaknak csakis Európában szabad élniük. Hiszen, akár Amerikában, akár Ázsiában vagy Afrikában az európai körülményekhez szokott szervezet könnyen elkaphat olyan betegséget, fertőzést vagy „ne adj Isten” járványt, ami ránézve végzetes következményekkel járhat. Gondolhatod te olvasó, hogy nem kell agytrösztnek lenni ahhoz, hogy ezt felismerd, de amikor mindez szemtől-szemben, neked szegezve hangzik el, úgy, hogy közben Apukád, akit nem láttál még soha sírni vörös szemekkel néz rád, egészen más nyomást jelent. Mindez megtűzdelve személyes sztorikkal, elvesztett barátról, Hati visitről és annak kihangsúlyozásával, hogy végeredményben miért is van neked erre szükséged, miért nem találsz itthon, olyan helyet, ahol segíteni tudnál. A hatás nem marad el, elgondolkozol.

Hogy az ember lánya, hogyan jut arra az elhatározásra, szinte minden húsbavágó előzmény nélkül, hogy nyakába veszi 23 évét és szülei egyedüli gyermekeként a harmadik világba indul? Nos ez nekem sem teljesen világos. De azt hiszem nagyjából 20 év kellett ahhoz, hogy pontosan ide, ehhez a mérföldkőhöz elérjek. És akkor az első három évet nem is számoltam bele, amely alatt valószínűleg 100 százalékosan tudtam, hogy mikor érkezem meg, csak hát ez már olyan rég volt, hogy nem is emlékszem. Olyan régen volt, hogy Isten kiosztotta mindegyikőnkre a testhezálló hivatást, hogy mindannyian elfelejtettük és sokszor egy élet is kevés ahhoz, hogy újra felfedezzük magunkban. Bár teszem hozzá, nagyon, de nagyon vaknak és süketnek kell ehhez lenni. Úgyhogy nem kell görcsölni. Hihetetlen kacskaringós, göröngyösre tervezték az utunkat. De éppen ez a szép benne, nagyon sokat sírsz, küzdesz látszólag feleslegesen, baromságokat csinálsz, de cserébe rengeteg kalandban lehet részed, csak nyitottnak kell rá lenned. És, ha a rád szabott úton haladsz, nem egy olyan takarékos izzó fogja világítani az utadat, amely bármelyik percben kialszik és ezért állandóan görcsben áll a gyomrod, hanem a Jóisten lámpásai. Amelyek, akár milyen mélyen is érzed magad a „földfelszín alatt", akármit is követtél el, még ha nem is hiszel benne megvilágítja a kiutat, csak észre kell venned és észhez kell térned.

Tehát pár hét és indulok életem eddigi legnagyobb kalandjára, Haitire. Tapasztalataim alapján, itt kell tartani egy kis hatásszünetet. Majd következik az A - verziós reakció: „Haitire? Húha, basszus ez óriási! És mit fogsz ott csinálni? Ez baromi izgalmasan hangzik."

Vagy a B - verzió (ami inkább az idősebb generációra jellemző): „Haitire? Te! Nem vagy normális. Mit fogsz te ott csinálni? Egy ilyen fiatal, „szép" lány. Mit gondolsz mi lesz ott? Megerőszakolnak, emberkereskedelem áldozata leszel, drogfutár, de a legjobb esetben is kirabolnak és elvisz a kolera."

Hm. Valójában, ha jobban belegondolok, létezik még egy harmadik formula is:" Te Haitire? (krónikusan ironikus nevetés vagy sátáni kacaj, ha úgy jobban tetszik) Mégis mit csinálsz te ott? Megsétáltatod a Louis Vuitton-odat? Nevetséges."

Tudjátok mi a komikus az egészben? Hogy mindegyik hozzászólásban van némi igazság, ha csak egy parányi is.

Először is Haitire menni, valljuk be őszintén azért nem egy minden napos kirándulást jelent a Váci utcán. Izgalmat, egzotikumot sejtet és feltételezi, hogy akkor te is az vagy. A legjobb példa erre a múlt heti angol nyelvvizsgám. Nagyszerű ütőkártya volt a kezemben, gondoltam én. A szokásos sablonos bemutatkozást rögtön feldobta, amikor elrejtettem a tanulmányaim, a bungee jumping és a tigriském, mint házi kedvencem közé. Nyilván nincsen tigrisem és életemben nem jumpingoltam, de van olyan ismerősöm, aki ugrott és van olyan is, aki ugrasztott. Nahát! Kinek nem, ugye?(De azért, ha még sincs, megadom a számukat, szívesen.) Visszatérve a nyelvvizsgára néhány percig valóban uraltam a helyzetet, de minden csoda három napig tart, azonban sajnos nekem nem volt ekkora szerencsém, de pár alig begyakorolt (körülbelül 40szer elismételt) mondatot sikerült elmondanom, aztán témát váltottunk. A továbbiakról nem érdemes szólnom.

Aztán a Haitire menés alkalmat szolgáltat egy hatalmas bulira, ahol összecsődítheted az összes ismerősödet és azokat, akikkel valami oknál fogva nagyon szeretnél találkozni (mert régen láttad őket, mert izgalmasnak, netalán tetszetősnek találod őket) és mindezt úgy, hogy helyetted, valaki más szervezi meg, mert ez ugye színtiszta meglepetés. Mosom kezeimet.

De, ha csak emiatt akarsz kimenni, ne haragudj, de szánalmas vagy. Akkor inkább jelentkezz egy valóság show-ba, ahol mindezt eljátszhatod, és ha mázlid van, még néhány Karibi-tengert, vízesést ábrázoló díszlet között is koktélozgathatsz.

„Ez ide nem elég. Szánalmas vagy hallod."- hangozna el Puzsér Róbert szájából, ha a Csillag születik színpadán állnál.

Másrészt, természetesen nem szabad figyelmen kívül hagyni a Magyar Külügyminisztérium honlapján álló, ezen figyelmeztetést sem:

„Nem javasolt, valamint fokozott biztonsági kockázatot rejtő utazási célországok és térségek: Afganisztán, Algéria, (...), Haiti." Istenem csak apukám meg ne lássa! Késő, valaki elszólta magát. És vajon ki lehetett, ez a „nagytudású"? Természetesen én magam.