Mivel a hit ilyen fontos szerepet tölt be a helyiek életében és a kultúrájuk formálásában, úgy döntöttem, vasárnap ellátogatok az egyik templomukba, és részt veszek egy igazi kreol (valamilyen) keresztény szertartáson. Nem mintha otthon másképpen ünnepelném meg a vasárnapokat, de így több okom volt arra, hogy ne hagyjam ki. Sőt, akadt még egy harmadik oka is annak, hogy felvállaltam az 50 perces, gyalogszerrel, egyedül megtett utat, mégpedig az, hogy mivel minden nap 5-ig mindenféleképpen „dolgozok”, 6 óra felé pedig becsukódik a nagy vaskapu, ezért ez az egy napom maradt, hogy kicsit felfedezzem magamnak Haitit, és megismerjem a haiti embereket.

A valódi kreol szertartásból ugyan végül egy international templom lett, de ez az élményem sem fog egyhamar a feledés kútjába merülni.

Reggel fél 8 körül a szokásos izzadtságban ébredtem. Kezdek hozzászokni, hogy gyakorlatilag a nap huszonnégy órájában egy szaunában élek, és a reggeli zuhanyzás, akármi is történjen, elmaradhatatlan részét képezi a napi rutinomnak, az Off toalettemmel és az elmaradhatatlan Supradin és malária elleni gyógyszeregyüttessel egyetemben.

És nem feledkezhetek el két, számomra az életet jelentő névről, Dianáról és Glóriáról sem. Ők azok, akik napról napra életben tartanak. Arról a két haiti kekszről beszélek, ami a reggelim, az ebédem és a vacsorám is egyben. Csak hogy érezzétek, hogy Haitin mit jelent az értékarányosság: egy Diána kekszcsomag, amiben 12x4 db keksz van, 45 gourdes-ba kerül, ehhez képest egy tusfürdő 185 gourdes-ba. Ugyanúgy, mint a WC papír, ez is luxuscikk számba megy itt.

A reggeli után magamhoz vettem a friss vízzel megtöltött kulacsomat és a Dóri által készített térképet, aztán elindultam. A Nap szokásához híven égetően tűzött, a köves, meredek úton egyensúlyozva próbáltam felmászni a kis ünneplős szandálomban és a direkt ilyen alkalmakra becsomagolt szoknyámban. Bátor léptekkel meneteltem előre, közben arra gondoltam, hogy egy erős fekete férfi vagyok (hátha ez hozzátesz az elrettentő kisugárzásomhoz). De gyorsan megdőlt az elméletem, mert forró csókokat küldtek jobbról-balról. Mit mondjak, rajtam kívül nem nagyon sétált fehércseléd az utcán, bár én távolról sem éreztem ijesztőnek a helyzetet, sőt. Szinte az egész úton végigkísértek a templomokból kiszűrődő kellemes, lelket simogató dallamok és az emberek barátságos, sokszor túlságosan kedves tekintete is.

Néha rápillantottam a térképre, vajon a kijelölt irányba haladok-e, de úgy, hogy ne keltsem azt a Budapesten is jól ismert, elkeveredett, „azt sem tudom, hogy tartsam a térképet” japán turista látszatát. Lassacskán elérkeztem egy bádogtetős házhoz, ahonnét zene szólt:

- A leírás alapján ennek kell lennie a templomnak!- gondoltam. Aztán óvatosan benéztem az egyik ablakán. Igyekeztem egy pillantás alatt átvizsgálni a belső teret, hogy vannak-e bent nemzetközi arcok, de úgy láttam, csak helyiek ülnek a padokban. Mindeközben odalépett hozzám egy haiti lány azzal, hogy nyugodtan menjek be, szeretettel fogadnak, csak lehet, hogy nem fogok sok mindent megérteni a szertartásból. Erre én bátortalanul megkérdeztem, hogy esetleg ismeri-e Dórit, mire ő rögvest eligazítást adott, hogy én akkor biztosan a nemzetközi templomot keresem, ami a következő sarkon lesz, szintén bádogtetővel. Na ugye, ez a bádogtető, ez kevert meg engem is...

Úgyhogy már szedtem is a lábamat, hogy még a mise kezdete előtt odaérjek az én templomomba, és legyen lehetőségem megkeresni Dóri barátait. Még mielőtt azonban megtaláltam volna, egy idegen srác mellém szegődött.  Tört angolsággal kérdezte, hová sietek, mert szívesen elkísér. Mondtam neki, hogy ez nem szükséges, hiszen csak pár lépés.

Ezek után persze el akarta kérni a számomat. Kedvesen azt válaszoltam, hogy ha Isten is azt akarja, majd jövő héten ugyanitt ugyanekkor összefutunk. Dóri szavai visszhangoztak a fülemben:

-Meg ne add senkinek sem a számodat, mert akkor éjjel-nappal üzenetekkel fog bombázni, bármennyire is szimpatikusnak tűnik.

Egyrészt haiti legnagyobb hazai cége, a Digicel, amely többek között a telekommunikációt is működteti, minden hónapban 50 ingyen SMS-t ajándékoz a felhasználóinak, így aztán lehet dobálni őket. Másrészt megvan ez a furcsa jellemük a haiti férfiaknak, hogy találkoznak egy fehér nővel és rácuppannak. Szó szerint, 90 százalékuk, még ha szimpatikusnak is tűnne, nem él azzal a bizonyos „Nem keresem azonnal. Pár napot várok, hadd kételkedjen, hogy valóban érdekel-e.” hozzáállással, hanem azonnal lecsap rád. Mielőtt kettőt pislantanál, már 50 nem fogadott hívás vár tőle a telefonodon.

Úgyhogy ennyiben hagytam én is, és közben megérkeztem a templomhoz.

Már az ajtóban nagyon szívélyesen fogadtak, és egy üres székhez vezettek. A mise pontosan olyan volt, mint azokban az amerikai filmekben, melyekben a pásztor angyali hanggal megáldott lánya megismerkedik egy rossz életű rapperrel, aki a film végére szintén a templom gospel kórusában fog énekelni. Iszonyatosan szép hangú fiatal fekete srácok énekeltek végig. Valóban feledhetetlen élmény volt, bár számomra inkább hasonlított egy koncertre, mint egy szertartásra. Most már értem, miért érint meg olyan sok embert ez a fajta kereszténység. Dóri barátaival futólag találkoztam, de csak arra volt idő, hogy ledöbbenjenek azon, hogy egyedül, ráadásul gyalog tettem meg egy ilyen hosszú utat.

 Miután elváltunk, hát kit láttam meg ismét az út szélén egy árussal beszélgetni? Ugyanazt a srácot, akivel a mise előtt összehozott a sors.

-Nem azt mondtad, hogy hazamész?

-De, már voltam otthon, csak gondoltam, megvárlak, mert nem akartam jövő hétig várni arra, hogy találkozzunk.

-Nagyszerű - gondoltam.

És - ha hiszitek, ha nem - elkísért engem egészen hazáig az 50 perces úton. Útközben egészen összebarátkoztunk. Szörnyű, hogy az embernek önvédelemből alapvetően szkeptikusan kell közelítenie az idegenek felé, de ehhez híven az első kérdésem az volt, ugyan honnét tudhatnám, hogy ő egy jó ember, és nem pedig éppen elrabolni készül. Félúton ráadásul lelassított mellettünk egy besötétített terepjáró, majd kihajolt az anyósülés ablakán egy férfi azzal:

-Milyen messze laksz? Mert akkor szívesen elviszünk.

Az első rémkép, ami átfutott az agyamon, hogy ők biztosan a cimborái. Különben is láttam, hogy nyomogatta az úton a telefonját. És be fognak dobni a csomagtartóba.

De nem így játszódott le a jelenet az életben. Ő volt az első, aki köszönte szépen a lehetőséget, de nem. És hozzátette, hogy sohase üljek be idegen autójába. ( Hát köszi! Jó, hogy nem azt mondta, hogy ne álljak szóba idegenekkel!)

Azonban miután elhajtottak mellettünk, újra lelassított az autó, és kiszállt belőle az előbbi férfi.

-Tényleg ne vigyünk haza? Én Amerikában élnek, de Haitin születtem, és sokszor hazajövök segíteni. És ezért szeretnék Neked is.

-Ha tényleg segíteni jöttél, akkor ne nálam kezdd szerintem, akadnak olyanok, akik jobban rászorulnak.

Aztán bemutatkoztunk, megköszöntem még egyszer a kedvességét, és elváltak útjaink.

Mikor megérkeztünk a vaskapuhoz, a srác már a jövő hét végét tervezte, hogy hová fog elvinni. Tényleg nagyon jó fejnek tűnt, de az a napi harminc SMS annál jóval elrettentőbbnek.

 

 

 

Szerző: hiHaiti  2013.04.11. 21:21 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hihaiti.blog.hu/api/trackback/id/tr795217612

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.