Dóri és a Hope Home

A következő nap már közvetlen hívást kezdeményeztem a Haiti Köztársaságba és felvettem a kapcsolatot Papp Istvánnal. Megígérte, hogy este átküldi Dóri elérhetőségét, mégiscsak könnyebb lesz, ha egymással kommunikálunk. Az email, Dóri címével még aznap éjjel megérkezett. Úgyhogy nem volt más hátra, mint előre, gondolatban már fogalmaztam is az első e-mailemet.

Dórival nagyon gyorsan megtaláltuk a közös hangot. Levélváltásunkból megtudtam, hogy ő két évvel ezelőtt utazott Haitire, félévet szeretett volna kint tölteni, segíteni a Hope Home lakóin, de annyira megszerette a gyerekeket, hogy azóta képtelen elszakadni tőlük, úgy érzi, hogy ha elmenne, azzal ő is sorsukra hagyná ezeket a sérült gyerekeket, ugyanúgy,ahogy a haiti társadalom tette velük. Haiti lakossága ugyanis, bár saját bevallása szerint 80 százalékban római katolikus, valójában azonban 100 százalékuk hisz a vudu vallás tanításaiban. És ez az afrikai misztikus vallás, úgy tartja, hogy a betegség az ember bűneinek a következménye. Tehát, ha valamilyen súlyos vagy gyógyíthatatlan betegségben szenvedsz, akkor csupán megvetésre számíthatsz a részükről. Nagyjából úgy működhet a haiti emberek többségének gondolkodása, mint középkori elődeinké, akik stigmatizálták a bűnelkövetőket, például az orruk levágásával, azért, hogy az embereket már messziről figyelmeztesse arra, hogy egy bűnös, gonosz ember közeledik feléjük. És nincsen rehabilitáció, megbocsátás. Nem számít, hogy kicsi, védtelen angyalokról van e szó, elfordulnak tőlük örökre. Persze, azért ne gyártsunk sztereotípiákat, főleg én ne, hiszen egyelőre még egyetlen egy haiti állampolgárral sem találkoztam a való életben. Mindezt csak olvastam és nagyon várom, hogy rácáfoljanak majd. Másrészt ne legyünk álszentek sem, hiszen a mi csodásan kulturált nyugati társadalmunk sem viseltetik irányukba kifogásolhatatlanul. Legyünk önmagunkhoz őszinték egy kicsit. Ha úgy hozza a sors, hogy egy szellemileg vagy fizikailag sérült ember közelébe kerülünk, hogyan viselkedünk? Megpróbálunk a lehető leggyorsabban felhúzni a nyúlcipőnket, mert kényelmetlenül érezzük magunkat? Vagy könnyeinkkel küszködve megpróbálunk természetesen viselkedni, segítőkésznek és nyitottnak maradni, csakúgy, ahogyan hasonló szituációban egy barátságos ismeretlennel lennénk? Nehéz kérdés, még abban az esetben is, ha a legnagyobb jó szándék vezet minket.

Dóri annak ellenére, hogy korábban sohasem foglalkozott sérültekkel, nagyon gyorsan belejött a róluk való gondoskodásba. Pedig helyzetét az sem könnyítette, hogy mindez hirtelen szakadt a nyakába. Hiszen angol tanári végzettségére tekintettel, azzal a céllal indult el ebbe a szegény karib-tengeri országba, hogy angolra tanítsa a haiti gyerekeket. Fogalma sem volt arról, hogy a gyerekek, akik ott várják őt többnyire mind egy celebrum palsy, magyarul Little-kór nevű gyermekbetegségben szenvednek.[1]

Az angol neve, agyi bénulást jelöl, ez az általános megfogalmazás arra utal, hogy rendkívül sok idegrendszeri tünetben jelenthet meg.

Így a legtöbbjük, születésük óta tolószékbe kényszerülve éli minden napjait és sokszor fájdalmat jelent számukra minden egyes kimondott szó, vagy mozdulat. Amikor Dóri megérkezett, az otthont leginkább a szürkeség, szomorúság jellemezte, most azonban minden egy kicsit mosolyog. Rengeteg idejébe és munkájába került, mire elfogadtatta magát, a fehér jövevényt az otthonban dolgozó mamákkal és a gyerekekkel is, de azt mondja minden fáradtságot megért, hogy látja, nem csak az otthon minősége, de a légkör is sokat javult az ottléte alatt. Azzal, hogy minden nap, más, kreatív programokat találnak ki, játszanak, tanulnak, sétálnak és van, hogy az otthon falain kívülre is kimerészkednek a gyerekek állapota és lelke is rengeteget változott.

Ezért is aggódik, hogy ha egyszer úgy dönt, hazatér és addigra nem talál a helyére hozzá hasonló, lelkes segítőt, akkor minden pozitív változás, amit együtt elértek elveszik és minden visszakerül a régi, szürke kerékvágásba. Az aggodalma sajnos nem teljesen alaptalan, ahogy a leveleiből kiolvasom, mert számtalan eleinte lelkesnek tűnő önkéntes jelentkezett már nála, de a végkifejlett az esetek többségében nem volt túl pozitív. Vagy a hónapokon át tartó levelezés maradt egyszerűen abba vagy a felek nem voltak megelégedve egymással és a feladattal. Nem csodálom, hogy Dóri kicsit szkeptikus a jelentkezőkkel szemben. És az én esetem sem tűnhet eddig túlságosan bizalomgerjesztőnek, hiszen már vagy egy hónapja kint kellene lennem az eredeti terv szerint. Csak hát közbe jött egy műtét, egy nyelvvizsga és egy kis én-féle felelőtlenség. Sajnos eleresztettem a fülem mellett azt a sok figyelmeztetést, amit anyukám az útlevéllel kapcsolatban ismételgetett. Vagyis meghallottam, de a tudatomig már nem jutott el, úgyhogy most abban a szerencsétlen balek helyzetben vagyok, hogy mivel az útlevelem júniusban le fog járni,(az ESTA vízum igényléséhez, amely 90 napos USA-ban való tartózkodásra jogosít fel, pedig, olyan útlevél szükségem, amely USA elhagyása után még 6 hónapig érvényes) igényelnem kellett egy újat, ami még nem érkezett meg és így nem tudom sem a repülőjegyet megvenni, sem ESTA-t megcsináltatni.

Ezt abbéli megfontolásból írtam le ilyen részletesen, hogyha hasonló utat tervezel, nehogy megfeledkezz az útleveled érvényességéről.

Szóval türelmesen és gyakran türelmemet elvesztve várakozom a kis postai csomagra, időnként hosszasan dicsérve a körültekintésemet. Ez a klasszikus példája annak, hogy a szülőnek már megint igaza volt. Rossz hír, sokszor megéri hallgatni rájuk még akkor is, ha már nem vagy gyerek, csak úgy viselkedsz, mint egy kamasz. Balázs Bála, a kaposvári egyházmegye püspöke pontosan ilyen helyzetekre utalt, amikor egyszer prédikációjában azt találta mondani, hogy a mai fiatalok gyakorlatilag a harmincas éveik első feléig kamaszként viselkednek és kerülik a felelősség szót. A mi generációnk nem akar felnőni. Erről ennyit. Emésztgesd!



[1] http://www.sosalapitvany.com/cp.htm

A betegség lényege, hogy az éretlen, fejlődésben lévő agyat valamilyen inzultus éri valamikor a magzati kortól a csecsemőkorig (egyesek szerint 3 éves korig bezárólag), emiatt a mozgatórendszer károsodik, és elmarad a gyermek mozgásfejlődése, különböző, de leggyakrabban fokozott izomtónussal járó (spasztikus) bénulások alakulnak ki. Ehhez járulhatnak a központi idegrendszer sérülésének egyéb megnyilvánulásai is, mint mentális retardáció, halláscsökkenés/vesztés, látászavarok, egyensúlyzavarok, epilepsziás rohamok, viselkedészavarok. Ezek azonban nem részei a betegség definíciójának. A tünetek az egészen enyhétől (kisfokú ügyetlenség, enyhe tanulási nehézség) az igen súlyosig (négy végtagi bénulás, vakság, süketség, idiotizmus, súlyos epilepszia) változhatnak.
A kiváltó okok rendkívül sokfélék lehetnek. Leggyakoribb a születés körüli oxigénhiány, ami az erre különösen érzékeny agyat károsítja elsősorban. E mellet okozhatja genetikai rendellenesség, anyagcserezavar, szülési sérülés, mérgezés, fertőzések, teratogén magzati károsodás. Nem pontosan ismert, hogy ezek a káros behatások pontosan hogyan vezetnek a fent említett tüneteket okozó idegrendszeri sérüléshez. Az is előfordul, hogy nem sikerül egyértelműen azonosítani a kiváltó okot.

 

 

 

 

Szerző: hiHaiti  2013.03.27. 00:12 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hihaiti.blog.hu/api/trackback/id/tr315174746

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.