Tudom, hogy mindenki szereti a romantikus szálakat, bár nem ez a blogom fő profilja, de legyen. Ha már egyszer így történt.

Nem mondanám magamat egy szerelemes típusnak, korántsem mivelhogy, emlékeim szerint utoljára az általános iskolában estem szerelembe. Persze azt tudni kell, hogy valószínűleg, ez annak tudható be, hogy már az óvodában kiégtem. Többször házasodtam és gyermekeink is voltak. A mai világban, pedig elég nehéz párt találnia egy többszörösen elvált anyukának.

De azt nem állítanám, hogy nem vagyok lelkes típus, csak az újdonság varázsa és izgalom gyorsan elszáll.  Az sem segít a helyzetemen, hogy szerintem én vagyok az a bizonyos „kabalapasi” nőben. Biztosra veszem, hogyha elmennék egy jósnőhöz vagy sámánhoz ( ami nagyon divatos manapság) lenne néhány rontás, aminek a levételére a szoknyám is rámenne.

Az elkövetkezendő éveimet pedig, rontás nélkül ugyan, de az utcán tölthetném. Biztos nőne hajléktalanként a szerelembe esés valószínűsége. Mondjuk a férfiakkal szemben támasztott igényeim biztosan csökkennének.

Elég a szerelmi előéletemről annyi tehát, hogy megérne egy külön irományt, a Sex és New York kutyafüle hozzá képest, de a történések oly frissek, hogy nem szeretném kellemetlen helyzetbe hozni az érintetteket.

Szóval ezen a bizonyos sokat említett héten, teljesen váratlanul, mindenfajta előzmény nélkül, pont akkor amikor egy haditudósítóval találkozok és a szakdolgozatom kapcsán nemzetközi konfliktusokról írok és olvasok, még a szerelem is military cuccban kopogtatott be az ajtómon.

Igazából ezzel a szerelmi intermezzoval csupán arra szerettem volna kilyukadni, hogy milyen jó humora, rendezői képessége van Istennek. Egy előre megírt forgatókönyvben sem csendülhetnének össze jobban az események, mint a való életben. Bár azt hozzá kell fűznöm, hogy amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is múlt a szerelem. Nem így a Haiti-project.

Persze ti még mindig nem tudjátok, hogy került a képbe Haiti. Ideje tisztázni, hiszen valószínűleg egy HiHaiti című blogot nem a szerelmi életem miatt kezdtetek el olvasni.(Bár lehet, hogy ti, akik olvassátok, mind a barátaim vagytok és akkor meg úgyis kötelezettségeteknek érzitek majd olvasni, szóval ezt is elfogjátok.)

Tehát Antallal, a haditudósítóval megbeszéltek alapján, a rákövetkezendő héten felkerestem őt és találkoztunk.

Legalább három órán keresztül beszélgettünk. Azt gondoltam, hogy majd egy vállrándítással és egy-két szóval útnak ereszt, de nagyon kellemes meglepetés volt számomra, hogy idejét nem sajnálva mesélt, sőt még lépéseket is tett, hogy segítsen a terveim megvalósításában.

A beszélgetésünk első felében igyekezett lebeszélni, arról, hogy tudósító legyek. Azzal, hogy Magyarországon képtelenség ebből megélni, ahogy már korábban is említette, sőt egyáltalán szponzorokat, hírügynökségeket találni sem egyszerű, mert itthon nem sok embert érdekel az, ami innen több ezer kilométernyire történik a világban.

De mindezzel nem letörni akart, hanem, egy reális képet adni a valóságról.

Miután beláttuk mindketten, hogy innen nincsen visszaút, valószínűleg nem fog eltántorítani, továbbléptünk. Elmondtam, hogy nagyon szeretnék önkéntesként elmenni a harmadik világba, hogy testközelből megtapasztalhassam, mit jelent ott élni, a közösség tagjának lenni, mindazt a nélkülözést, szenvedést átérezni, ami az ő mindennapjaiknak a részét jelenti. És persze megismerni a kultúrájukat, azokat a dolgokat, amik számukra az örömöt, az egyszerű boldogságot jelentik.

Semmi mást nem szeretnék jobban, mint ezeket az emberei sorsokat, a nyugati civilizáció lakóinak ebédlő asztalához elhozni.

És már nyúlt is a telefonja után. Habozás nélkül, a hat órás időeltolódással dacolva telefonált egy régi barátjának, aki éppen Haitin tartózkodott békefenntartóként. Éppenséggel ő ugyanaz a békefenntartó katona volt, Papp István, aki 2011. januárjában tért haza, 91 napos szudáni fogságából. S bár a telefonhívás számára egy hajnalban érkező kellemetlen ébresztő jelentett, ennek ellenére is hihetetlen segítőkész volt. Marosi Antal röviden vázolta a helyzetemet, majd pedig, miután véletlenek nincsenek,  István elmesélte, hogy éppen a napokban találkozott kint egy magyar lánnyal, Nemere Dórával, aki a Hope Home nevű, gyermekotthont vezeti Haitin.

És mit ad Isten, hát nem önkénteseket keres? Amint meghallottam ezt, azontúl, hogy majdnem kiugrott a szívem a helyéről, úgy érzetem, mentem itt hagyok csapot-papot és indulok. Aztán pillanatokon belül hallatta szavát a józanabbik felem, nyomós érveket sorakoztatott fel amellett, hogy ez a project kivitelezhetetlen. Ez az utolsó félévem az ELTE jogi karán, amit muszáj befejeznem és akkor még hátra vannak a záróvizsgáim is, a szüleim támogatásáról nem is beszélve. Hát ebből a megközelítésből eléggé” halott ügynek” tűnt ez az egész.

De mielőtt jobban elmélyedtem volna saját sötét gondolataimban, Antall gyorsan kirángatott.

-Nem szabad gondolkodni. Ha ezt akarod csinálni. Kit érdekel az egyetem, ilyen lehetőség nem gyakran hullik az ember ölébe. Ragadd meg. De előtte még ugorjunk fel egy barátomhoz, aki a Kossuth Rádió  irodalmi szerkesztője. Mutasd meg neki néhány korábbi írásodat, nagyon sokra tartom a véleményét és majd ellát jó tanácsokkal a jövőre nézve.

Így is lett. Felcaplattunk néhány emeletet Magyar Rádió székházában és meglátogattuk Antall Istvánt, aki azon kívül, hogy a Magyar Rádió irodalmi szerkesztője, számos könyv, novellás kötet szerzője, hihetetlen egyéniség és két lábon járó intelligencia-bomba. Mindez lejött abból a fél órából, amit az irodájában töltöttünk. De szerintem erre öt perc is elegendő lett volna.

Ezért is volt hiteles számomra az a mondata, ami egyébként egy teljesen köztudomású ismeretet takar, de amit a mai napig számos kritikus helyzetben felidézek magamban. Valahogy így szólt: Akár hová is lépsz be, akármilyen társaságba is kerülsz légy egyéniség. Legyél önmagad és tedd érdekessé magadat, hogy figyeljenek rád az emberek és arra az üzentre, amit át akarsz nekik adni.

Ez a legalapvetőbb, de egyben a legfontosabb tanács is egy olyan ember számára, aki jó újságíró szeretne lenni. Úgyhogy ezt az útravalót elcsomagolva el is köszöntem tőle, majd pedig Marosi Antalltól is, akinek a nevét egyszer még aranyba öntetem, de addig is minden napi imáimba foglalom.

Hihetetlen belegondolni, hogy bár még csak nem is sejtem, hogy mi fog kisülni ebből az egészből, de ha nem megyek oda Antallhoz az előadása után kis bicebócán, nem ismertem volna meg sem őt, sem Dórit, akihez az indulást körülvevő szappanopera szerű körülmények ellenére két héten belül ki fogok utazni Haitire. És ha Marosi Antall nem lett volna ilyen segítőkész, akkor most nem írhatnám ezt a blogot.

Most jövök csak rá igazán, hogy az életben minden egyes történésnek, találkozásnak, legyen az szerencsés vagy lesújtó, megvan a szerepe, ami pontosan beleilleszkedik a jövőd elrendelt alakulásába. Most már csak nekem kell bizonyítani a rátermettségemet és meglovagolnom a lehető legtöbb munkával, kitartással és alázattal a hullámokat, jelenleg a Karib-tengerieket.

 

Szerző: hiHaiti  2013.03.24. 17:44 3 komment

Címkék: Címkék

A bejegyzés trackback címe:

https://hihaiti.blog.hu/api/trackback/id/tr895165941

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

altero 2013.04.02. 21:51:34

Antall? Gratulálok. Azt hittem, hogy a jogászok tudnak helyesen írni, de máshol is microfon meg hasonlók, hát azt hiszem tényleg jobb lesz ez az önkénteskedés, sok sikert hozzá!

hiHaiti 2013.04.03. 01:22:33

:D amikor megjelenik a rosszindulat, azt jelenti, hogy valamit jól csinálsz, úgyh köszi!egyébként, pedig nem a helyesírásom a pocsék, hanem a gépelés nem megy!a jogászok erre a célra felvesznek egy titkárt, ha erre kerülne a sor nem felejtelek el, jelntkezem:D

altero 2013.04.03. 08:13:58

A közhelyességet és a középszerűséget már tényleg jól csinálod, igyekszem felzárkózni ehhez a szinthez rosszindulatban :D