Komolyan elgondolkodtam, hogy miért is akarom én ezt? Izgalom utáni vágyból, a valóság elöli menekülésből vagy öncélú személyiségváltozás iránti szomjból? Vagy valóban a segítés szándékából? Azért, hogy néhány pici gyermek, akik eddigi rövid életük során többet szenvedtek, mint amennyi szenvedést mi összesen a tévén keresztül képesek vagyunk végig nézni, akiknek minden újabb nap egy kihívás, akiknek minden tolószéken kívül eltöltött perc földöntúli örömöt jelent, akiknek nincsen másuk, csak azok, akik a Hope Homeban gondoskodnak róluk,  és akiknek egyetlen lehetőségük, hogy teljesebb életet éljenek és értékesebbé tegyék a te életedet is ( igen, még akkor is, ha több ezer mérföldnyire laksz tőlük és feltehetőleg sosem találkozol ezekkel a gyerekekkel és neked sem osztott Isten kereszt nélküli életet) az egyetlen lehetőségük, hogy figyelj rájuk, hallgasd meg őket és segíts nekik.  Segíts nekik azzal, amivel tudsz. Amivel képességeidnél, életkorodnál fogva, és élethelyzetednek, tudásodnak, anyagi körülményeidnek, saját gondjaidnak megfelelően lehetőséged van. Én úgy gondolom, hogy az elkerülhetetlen, emberi szenvedésnek egy módon van értelme: ha hallunk és hallatunk róla, még ha nem is értjük meg sokszor vagy nem tudjuk elfogadni Istennek mindennel terve van és mindenkivel. Senkiről nem szabad elfeledkezni. Lehet, hogy a te gondod, a te szenvedésed változtatja meg egy másik ember életét, de az is lehet, hogy a te életed változik meg egy másik ember hatására.

Én éveken át kértem Istent, hogy mutassa meg az utamat, hogy mi az én feladatom az életben. És most először érzem azt, hogy megtaláltam. A tolmácsa szeretnék lenni azoknak, akik némák vagy a környezetükben süket fülekre találnak. Azt szeretném, ha az emberek újra kinyitnák a szívüket egymás felé, meghallgatnák egymást és meghallgatást nyernének másoknál. Szó sincs utópisztikus képzelgésekről, világbékéről vagy erőszakmentes világról. Ezeknek a mesékben, a szépségversenyeken és talán még néhány gyöngyöző homlokú politikus kampánybeszédében van helyük csak. Mert mindez jószerint lehetetlen. De próbálkozni szabad és kell is. Erről szól az egész élet. Másokról és önmagadról.(A sorrend szándékolt!)

Szóval veszély ide, veszély oda egyszer élünk és akkor éljünk a szívünk szerint.

És azt, hogy mi van a szíved legmélyén, csakis te tudhatod, ezért aztán a rosszindulatú megjegyzéseket bátran elengedheted a füled mellett. Persze ez nem jelenti, azt, hogy minden kritikát, ami nem illeszkedik a saját magadról kialakított rózsaszín világodba kizársz, de az eszeddel és a lelkiismereteddel szűrd ki azokat, amelyek kizárólag a rosszmájúságból táplálkoznak.

Attól a hozzáállástól, pedig elvből elzárkózom, amely a humánus lelkületet az elhanyagolt vagy kevésbé jól öltözött külsőhöz köti. Nyilvánvalóan nem piros talpú Louboutinban tipeg az ember és fontos, hogy ne a külsőségekben lelje minden örömét, de egyelőre a kettőt összeegyeztethetőnek találom. Persze a Biblia is azt mondja, ha Jézust akarod követni, akkor hagyd hátra a materiális javaidat, de én ezt úgy értelmezem, hogy lélekben hagyd hátra, tehát nem szabad hagyni, hogy függővé váljunk tőlük és irányítsák a mindennapi életünket.

De azért halkan megjegyzem, hogy ez még pipa nélkül áll az én „mit változtassunk meg a gondolkodásunkban!”listám élén is.

Most, hogy mindezt tisztáztam talán visszakanyarodhatunk az időben még korábbra, ahhoz a kulcsfontosságú momentumhoz, amikor is Haiti szembe jött velem az utcán.

Szerző: hiHaiti  2013.03.22. 03:24 Szólj hozzá!

A bejegyzés trackback címe:

https://hihaiti.blog.hu/api/trackback/id/tr35161824

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.