Itt ülni a haiti repülőtéren és várakozni a repülőre, ami pontot tesz életem egyik legnagyobb kalandjára és egyik legszebb 2 hónapjára, nem annyira cool. De, hogy itt lehetek, mert minden ellenszél ellenére kitartottam az elhatározásom mellett, hogy eljöjjek Haitire, az cool érzés.

Nem csak azért, mert a „mindenkivel dacolás” valahol belém van kódolva, hanem azért is, mert életemben először, úgy érzem, hogy sikerült valami értékeset és jó dolgot csinálnom. Végre megléptem az első lépést, ami a legjobb énemhez vezethet. Legalábbis nagyon úgy érzem.

De, ami még ennél is nagyobb örömet okoz, hogy láttam a gyerekek mosolyában és gesztusaiban, hogy ha rövid időre is, de talán fontos voltam nekik. És megértették a szeretetet, amit igyekeztem átadni nekik, annak ellenére, hogy nem igazán beszéltünk közös nyelvet.

Azt hiszem ez egy olyan pillanat, amelyben mindenki szentimentálissá válik. Bár a könnyeim már elfogytak, mert mindet az árvaházba hagytam, azért kicsit szomorú a szívem.

Pedig nem is lett volna szabad sírnom. Haitin ezt nem kedvelik.

 Tegnap este, miután az egész napos búcsústrandolás után, Hannával (a másik magyar önkéntessel, aki útközben megérkezett, úgy két héttel ezelőtt) hazaérkeztünk és egyszerűen nem tudtunk bemenni a szobánkba. Nálunk volt a kulcs, ami ugyan illet a zárba, de nem nyitotta az ajtót. No nem ezért kezdtem bele a sírásba. Mert ugyan nem saját erőből, de egy négyfős csapatmunka árán sikerült megtalálni a bejutás módját.

Először is riasztottam Fenelt (ő egyike az ott dolgozó mindenes fiúknak), akinek már Dóri szobájával és kulcsával is volt hasonló tapasztalata, így ő tűnt a megfelelő választásnak a probléma megoldására. Játszi könnyedséggel leemelte az ablakot és a szúnyoghálót. Ezután következtem én. Esetemben a játszi könnyedséget felejtsük el, mert az eltunyult izmaimmal megküzdve próbáltam magamat felhúzni az ablakba, de egyedül, ez nem jött össze elsőre. Hanna konduktori hátterének köszönhetően sikerült végül, a lábaim egyikét beemelni a pici ablaknyíláson, de ott volt még egy másik láb is. A hátulról jövő segítségnek hála, azonban ez is hamarosan bejutott és beugrottam, kinyitottam belülről az ajtót.

Így miután a Mamákkal kinevettük magunkat az akció közben, hátulról készült képeken átmentem a másik házba, hogy elbúcsúzzak a gyerekektől.

Úgy tűnt jól időzítettem, mert Behtlovék szobája éppen túl volt az esti fürdésen és mindannyian együtt voltak.  Összeszedve a szerény kreol tudásomat elmondtam nekik, hogy holnap reggel elmegyek. És, hogy nagyon megszerettem őket és, hogy iszonyatosan fognak hiányozni. Az eredeti forgatókönyv szerint, itt nem volt szó könnyekről, de sajnos minél inkább palástolni akartam az érzéseimet, annál inkább potyogni kezdtek a könnyeim.

Elsőként Bethlove-ot öleltem át. Még egyszer, talán utoljára. Ahogy a karja összefonódott a nyakamon, éreztem az erős szorítását. Elölelgettem volna órákig, de pár pillanat után, azon voltam, hogy elengedjem. Azt gondoltam, hogy már biztosan megunta ezt a felesleges érzelmeskedést a búcsú körül. De nem eresztett. Hosszú percekig guggoltam így és éreztem, hogy ő is sír. Ekkor, mielőtt megölelhettem volna a többieket is, a legkedvesebb Mamám megragadott és keményen rendre utasított:

-Már pedig itt nincs helye sírásnak. Semmi borzalmas dolog nem történt és úgyis visszajövök.

Vissza, vissza, de mikor? Fogalmam sem volt mit válaszoljak arra, hogy mikor. Hiszen előttem állnak még az államvizsgák, aztán meg ki tudja mihez kezdek, hová sodor a szél. De valamiért azt mondtam:

-Igen, jövő júliusban talán eljövök újra.

Ezzel sorra magamhoz szorítottam a többieket, már mindenki pityergett. Ideje volt indulni. Fel akartam keresni a többi szobát is, de nem voltam rá képes. Teljesen kikészített ez a búcsúzkodás.

De még José-tól muszáj volt elköszönnöm.  Attól a kissráctól, aki a kezdetekben annyira ellenszenves volt nekem. Aki, később naponta megsértődött rám és nem szólt hozzám egy árva hangot sem, még akkor sem, ha kérdeztem. Aki naponta többször, azt mondta:

-We are no friends.

Aki félt egy műanyag póktól (amivel rendszeresen ijesztgettük Bethinaval), miközben ő volt a legértelmesebb és legbátrabb kisfiú, akivel valaha találkoztam. És egy igazi gentleman.

Szombaton délelőtt, amikor Hannával és néhány kissráccal a róluk készült képeket nézegettük, egyszer csak megjelent az ajtóban. Igazán furcsán viselkedett. Szemével a padlót kémlelte és valamit rejtegetett a háta mögött. Elindult felém, én meg egyre csak kérdezgettem, hogy miben sántikál, de nem árulta el.

Amikor már feladtam, hogy valaha is megtudom a titkát, előrántott egy csokor virágot. Gyönyörű sárga csokrot, gondosan összekötve egy madzaggal. És átnyújtotta.

Hát nem jutottam szóhoz. Hát kinek jut eszébe, szülői utasítás nélkül egy ilyen kedves gesztus ennyi idősen? Imádom.

Ez pont olyan volt megint, mint amikor óvodában, ki nem állhattam egy „nagy arcú”, kék csoportos lányt, majd első osztálytól kezdve valamilyen különös oknál fogva a legjobb barátnők lettünk. Vagy amikor, 13 évesen előkészítőre jártam a Patronába és volt ott egy idegesítő lány, aki, állandóan kontyban hordta a haját és „nagylányos” ruhákban járt és, ha csak a nevét hallottam felment bennem a pumpa. Aztán 6 évig ő volt a legjobb barátnőm. Ezen a ponton el kell gondolkodjak, hogy tulajdonképpen miért is tartom magamat jó emberismerőnek?

Szóval könnyeimmel küszködve, a Mama odavezetett Joséhoz. Egy asztal alatt játszott, amikor elbúcsúztam tőle. Igyekeztem gyorsan elválni, neki is ígértet tettem a jövő júliusi látogatásomra.

Másnap reggel korán keltem, hogy 9 órára, mire jön értem Dóri készen legyek.

Bethlove és testvére Centhia, azonban biztosították a korai kelésemet, mert úgy 7 óra felé az ablakom alatt ugráltak és kiabálták a nevemet, ami ugye esetükben a Blékát jelentette. ( Hiába magyaráztam nekik el számtalanszor, békaugrással illusztrálva, hogy magyarul a béka egészen mást jelent.)

Korábban ez sosem fordult elő, ezért rögtön kirohantam hozzájuk egy szál pizsamában. Odajöttek az ajtóhoz és egyszerre megöleltek. Már megint azok a fránya, megállíthatatlan könnycsatornák. Istenem, nem gondoltam volna, hogy ennyire szoros kapcsolat fog kialakulni a gyerekekkel és ilyen nehéz lesz a búcsú.

Mivel be kellett fejeznem a pakolást elköszöntem tőlük, azzal, hogy indulás előtt benézek hozzájuk.

A bőröndöm cipzárját gyanúsan egyszerűen behúztam, miután az utolsó cuccomat is bepakoltam. És még egyszer, utoljára bementem a gyerekekhez, hogy mindegyiküktől, egyenként elköszönjek.

Emlékszem arra, mikor először jártam ebben a szobában, a hangokra, a szagokra és a tolókocsiban ülő, fekvő gyerekek látványára. Tudom, hogy mit éreztem akkor: sajnálatot és szánalmat. Megválaszolatlan, keserű kérdések nyomták a szívemet. Nem láttam mást, mint szerencsétlen sorsú, beteg, a szüleik által eldobott gyerekeket.

Most, pedig majd két hónappal később ugyanolyan gyerekeket látok bennük, mint akik odaát a másik épületben az iskola padjaiban ülnek. Teljesen őszintén, ugyanolyan gyerekeket. Mert legvégső soron, mindannyian ugyanabból az alapanyagból lettünk gyúrva, ugyanattól a Teremtőtől kaptuk a szívünket és a lelkünket, ugyanazzal a küldetéssel: hogy akárhogyan is, de terjesszük a szeretetet.

Még, ha visszaolvasva én is kicsit érzelgősnek tartom ezt a mondatot, ez az igazság. És bár a gyerekek nem tudtak járni, beszélni, némelyek kezedet sem voltak képesek megszorítani, de a mosolyukkal üzentek. Minden egyes mosolyuknak értéke volt, mert bizony sokszor nagyon meg kellett dolgoznunk ezekért a mosolyokért.

Bárcsak az árvaházon kívül is, mindenki, minden nap azon dolgozna, hogy mosolyt csaljon a másik arcára. Még csak önzetlennek, szentnek sem kellene lenni hozzá. Hiszen, ha a másik boldog, te is boldog leszel, mert sosem kell azon idegeskedni, mikor szúr valaki hátba, mert keresztbe tettél neki.

Az emlékek tengerében utazgatva, közben már Haitit is elhagytam, sőt már túl vagyok egy hosszú, nem éppen zökkenőmentes utazáson is. Sőt már lassan két hete, hogy hazaérkeztem. És csak mostanra sikerült kihevernem az utazást, a különös gyomorbántalmamat (amit valószínűleg a haiti kekszről való gyors átállás váltott ki) és az időeltolódást.

Valóban ez az utazás volt eddigi életem legnagyobb élménye. Életem legnagyobb hibáját követtem volna el, ha otthon maradok. És talán még nem tudok pontos feleletet adni, arra hogy mi indított el erre az utazásra, de azt tudom, hogy jó irányba lökdösött és itt még koránt sincs vége a történetnek.

 

Szerző: hiHaiti  2013.05.31. 21:11 Szólj hozzá!

 

     A vasárnapok, majdnem minden héten úgy telnek, mintha csak nyaralnék, ráadásul ugye a Karib-tenger mellett nem kell a szomszédba menni a gyönyörű tengerpartért, a táncra sarkaló zenéért. Attól az apró részlettől eltekintve, hogy közben azért állandóan ott mocorog bennem, az, hogy a gyerekeknek nincsen lehetőségük akár egy órára sem otthagyni a tolókocsijukat és elmenekülni a betegségük és az árvaságuk elől. Nem hagyhatják hátra a gondjaikat és vethetik bele magukat az élet apró örömeibe, mint a futás, az úszás, a hegymászás vagy a tánc.

A nagyon szerencsés gyerektől eltekintve, akiknek az állapota és a támogatók pénzügyi segítségének hála megadatik az életüket megváltoztató műtét, még csak kommunikálni sem képesek a külvilággal. Senki nincsen, akivel megoszthatják a fájdalmaikat vagy éppen azokat az apró örömöket, amiket egy jó falat, egy izgalmas játék vagy egy tréfás filmjelenet szerez nekik. Legalábbis nem azon a módon, ahogy mi tesszük. Ők sokszor a szemükkel mondják el, mit szeretnének vagy első hallásra értelmetlennek tűnő szó -és hangfoszlányokkal.

Néhány kisgyerek szeme, olyan értelmet és kíváncsiságot sugároz, mint akármelyik vele egykorú egészséges társának. Ha csak a szemeit és az arcát nézed, lehetne egy közülünk, szerető családdal maga mögött, egészséges, nem, pedig elsorvadt, póklábú, tolószékben ülő kisgyermek, akinek sokszor az evés és az ivás is nagy küzdelmekkel jár. Nehezen lehet elfogadni, sőt egyáltalán nem tudod elfogadni a miérteket. Ezért aztán kikapcsolod a sajnálatot és az ehhez kapcsolódó érzelmeidet. Máskülönben nem tudnék játszani velük, segíteni rajtuk. Márpedig nem a sajnálat az, amire szükségük van.

Erre a felismerésre csak a napokban jutottam. Mindez idő alatt igyekeztem nem belegondolni a sorsukban, hogy milyen igazságtalan az élet, hogy itt vannak ők árván, értelmi és testi fogyatékosan és ki tudja még mennyi betegségtől szenvednek, ráadásul a harmadik világban. Egész napokat a tolószékben töltenek, nedvesen a vizeletükben (mivel ruhapelenkát használnak a Mamák, hiszen az „egyszer használatos” változat hatalmas összegeket emésztene fel ) és közben legyekkel viaskodnak a szájukban és a szemük körül. És itt vagyok én egy egészséges, fiatal lány Európából, aki komfortos, kényelmes élethez szokott, sokszor magától értetődőnek véve, azt a szerencsét, hogy hova született, a szerető családdal, a barátokkal, és azt hogy megadatott, hogy eljöjjek ide és lássam, hogyan is élnek a világ másik oldalán.

Minden egyes embernek szüksége lenne egy ehhez hasonló élményre. Azontúl, hogy azt a rengeteg időt és pénzt, amit értéktelen , múló dolgokra pocsékolunk, fordíthatnánk arra is, hogy a szemünket felnyitó, életre szóló élményeket éljünk meg, amik talán még az szemléletünket is megváltoztatják. Arról nem is beszélve, hogy mindeközben felfoghatatlan örömöt szerezünk olyan embereknek, akikről mindenki megfeledkezik és igyekszünk ignoránli még a létezésüket is, mert önkéntelenül is felébresztik a szunnyadó lelkiismeretünket.

Így az enyémet is. Akkor is, amikor felülök a tap-tapra és magam mögött hagyom az árvaházat.

Dórival egyébként, talán az egyedüli fehérek vagyunk a környéken, akik mindenfajta félelem nélkül sétálnak az utcán és felpattannak egy tap-tapra vagy motorra, ha úgy hozza a sors. Sőt én kifejezetten élvezem is. Igaz, a fapados járat kifejezés találó lenne az esetükben, mert az ülő gumók számára nem olyan kellemes deszkán utazol és a hepe-hupás út a fejedet sem kíméli, amikor félpercenként odaüti a rozoga fém tetőnek. De felbecsülhetetlen az érzés, amikor egy légtérben utazol 5 csirkével és 12 emberrel, amikor minden egyes megállóban újabb és újabb utasok szállnak fel, óriási, nehéz csomagokkal a hátukon, illetve a fejükön.

( A csirkéket és kakasokat egyébként élve szállítják.  A lábuknál összekötözve a hátukra vetik őket az árusok, és így baktatnak az utcákon.) De hely az mindig van. Nincs olyan, hogy tele. A másik előnye, pedig, hogy ami alatt az úton zötykölődöm rengeteg dolgot megtudok a helyiekről.

Válaszokat találtam például arra, hogy a helyi férfiak miért hagyják megnőni iszonyatosan hosszúra a kisujjukon a körmöt. Először tudatlanul arra gondoltam, hogy talán a körömvágás procedúrája során az utolsó ujjukhoz érve már kimerülnek vagy esetleg nem is érik el azt az ollóval. De létezik a szokásra egy sokkal praktikusabb magyarázat. Ez pedig, mint egyik utam során kiderült a fülvakarás és a fültisztítás. Csak úgy, mint a papír zsebkendő és legtöbb helyen a WC-papír, a fültisztító sem található meg a haiti háztartásokban.

Aztán ott van még az a kistörölközős történet. Jó persze kézen fekvő, hogy azért tartanak mindig maguknál egy törpe törölközőt, hogy a folyamatosan verejtékezésüket felitassák, valamint a száj és orrnyílásukat lezárják a fullasztó por elől, de más ezt a saját szememmel tudományos magasságokig felismerni, mint hallomásból megszerezni a tudást.

Persze az sem kevésbé izgalmas élmény, amikor Dóri kocsijában utazom. Különösen, amikor abszurd módon üvöltetjük Haiti útjain, az Illés zenekar Te kit választanál vagy éppen a svéd fogorvos és nővérkéje, Dr. Albán gyermekkoromat idéző dalait.

Nagyjából 5 éves lehettem, amikor apukámmal Siófok utcáit szeltük és a tetőablakon kilógva énekeltük az It’s my life handabanda-halandzsa szövegét. És 19 évvel később, mit sem változva (minthogy a zenei szövegeket sem magyarul, sem angolul nem tudom megjegyezni a mai napig), talán egy kicsit öregebb kiadásban és egzotikusabb környezetben, no meg tetőablak nélkül, egy nem működő ablakkal mellettem, de ugyanolyan hangerővel és lelkesedéssel üvöltjük az It’s my life sorait.

Szerző: hiHaiti  2013.05.14. 22:02 Szólj hozzá! · 1 trackback

Mintha egyszer már megfogadtam volna, hogy nem halogatom a kellemetlen kötelezettségeimet a végtelenségig és tovább. Az élet, az a fáradhatatlan tanítómester, aki nem rest századszorra is megleckéztetni téged. És meg is fog. Még Haitin is. És te megint nem fogsz belőle tanulni. Jó legalábbis én nem.

Már szerdán tudtam, hogy lassan számolnom kell egy nagy mosással, mivel igencsak megfogyatkoztak a ruháim. De valahogy mindig találtam valami sokkal fontosabb elfoglaltságot a mosásnál. Csütörtökön már éreztem a kötelet a nyakam körül, de még mindig találtam kiskaput. Aztán jött a péntek és már nem volt más választásom. Gondoltam én, de az élet megint feloldozott. Pedig igazán jól jött volna az a mosás most már. Csakhogy egész nap nem volt víz és a tetejében még áram sem a házban.

Így még sötétedés előtt a víztározóból kimertem néhány vödör vizet, amiben legalább a másnapi „nagy strandoláshoz” szükséges cuccokat kimoshattam.

A mosással való küszködésem pillanatait muszáj microsoft world dokumentumba foglalnom, hogy aztán a bejegyzést elolvasva mindenki boldog indián szökelésekkel siessen a mosógépéhez egy cuppanós csókra.

A fürdőszobámban van egy fehér vödör, amiben „ szűk esztendő” idején a vizet tárolom a mosakodáshoz, illetve mosáshoz is ugyanezt használom. Az igazi kihívást, azonban az jelenti, amikor már ezt is teljesen elhasználom. Ilyenkor az egyetlen megoldás a víztározó.

Felemelni a bádoglemezt még nem nagy szám, de a hosszú madzag végére kötözött festékes bödönnel a lehető legtöbb vizet kimerni annál inkább. Valójában több izzadság csepp gördült le közben a homlokomról, mint amennyit az első próbálkozásom alkalmával a vödörbe ügyeskedtem. Gondolom már messziről ki lehetett szúrni a víztározó felett szerencsétlenkedő sötétben világító fehér Blékát, mivel Sami és Ismael rögtön a segítségemre siettek.

Megfigyeléseim alapján a tökéletes technika mozzanatai a következőek: fejjel lefelé óriási lendülettel bedobjuk a vödröt, ha jól csináltuk, mindezt egy „glugy” hang kíséri, ami így a súlyánál fogva már könnyedén megtelik. Közben az egyik itt dolgozó férfi, Meridien is megérkezett, aki eddig inge alá rejtett dagadó izmaival könnyed mozdulattal átvette a munka hátralévő részét. A csordultig megtöltött vödröt, pedig a kis segédeim megragadták és gyors léptekkel, no meg némi vízveszteséggel a padló javára, becipelték a fürdőbe. Sokszor önzetlenül segítenek, de ez most nem az az eset volt. Minden gyerek kifejlesztett magának, ugyanúgy, ahogyan otthon is egy, olyan „csizmáskandúros”, nagy, tág pupillás, kérlelő tekintetű nézést, amivel jól tudják bármit elérhetnek nálad. Ha ezt bevetik neked véged. És már csak azon kapod magad, hogy harmadszorra fordulsz vissza a hűtőhöz „bonbon”-ért.

Ezután következett a móka második felvonása, maga a mosás egy kis vödörben, majd ismét a tározó, víz horgászat és öblítés. Alaphangon két ismétléssel.

Most már értem, hogy miért reagálnak a haitiek : a kérlek siessél, felszólításra lassú, kényelmes tempójú csoszogással. Egyszerűen képtelenség gyorsan dolgozni vagy egyáltalán gyorsan mozogni a 0-24 órán át tartó forróság miatt. Különösképpen, ha egyetlen ventilátor sincs látótávolságon belül, márpedig jelenleg nincsen. Sokszor elképzelem, hogy a velem most is szemben álló ventilátor egyszer csak újra beindul és felforgatja a körülöttem a meleg, poros levegőt, belekap a hajamba. No meg persze, ahogy a jéghideg, frissen készített limonádé felszabadítja a kiszáradt torkomat. De amennyire nevetségesen hangzik ez az álmodozás, annyira valóságos volt, hogy este nyolc óra, sötét és nincsen áram.

Márpedig nekem még hátra volt egy fürdés és hajmosás.

Ilyen helyzetekben derül ki, hogy mit is felejtettél ki a bőröndödből pakoláskor. Az elemlámpát. Szuper. Szerencsére eszembe jutott, hogy Nórival (Dóri nővérével) egy takarítás alkalmával találtunk néhány gyertyát a konyhában és bepakoltuk őket egy fiókba. Ez mind nagyon jó lett volna, de gyufám sajnos nem volt. Néhány perc sötétben való tapogatózás és botladozás után eljutottam a Mamák konyhájába és kaptam egy doboz gyufát.

Meggyújtottam a gyertyákat, romantikus, pislákoló gyertyafénynél megfürödtem és mivel még nagyon korán volt, főleg az alváshoz, szintén gyertyaláng mellett olvasgattam egy kis ideig.

Reggel nyolc óra felé indultunk a nagy kalandra. Két heti szervezkedés és egy last minute adománygyűjtés után, Dórinak és mindazoknak köszönhetően, akik valamilyen formában közreműködtek egy álom megvalósításában ( no nem a ventilátor életre keltésében),  elindult egy kis busz az óceán felé, 34 személlyel a fedélzetén, köztük húsznál is több olyan gyerekkel, akik életükben nem látták még az óceánt.

Életem egyik legszebb élménye volt ez a szombati nap. És azt hiszem, ezzel nem vagyok egyedül. Bár azt nem mondhatom, hogy a gyerekek önfeledten lubickoltak volna, de a félelmeik ellenére is iszonyatosan élvezték a fürdőzést. Egyszerre hárman kapaszkodtak remegve a nyakunkba, miközben a Mamák az úszógumikat magukra húzva táncoltak a vízben. Nehéz lenne megmondani, hogy vajon a gyerekek vagy a Mamák várták e izgatottabban ezt  a napot.

 Az egész strand tele volt fiatalokkal, hangosan szolt a compa zene, ütemre táncoltak a pálmafák levelei is és szünet nélkül kattogtak a fényképező gépek.

Biztosan nem minden napos látvány egy harmincnégy fős csoport, ami négy fehér emberből, nagyjából huszonnégy fekete kis kölyökből és hat fekete nőből áll, és arról a két tolókocsiról sem szabad megfeledkezni, ami szintén emelte a csoport egyedülállóságát.

Ugyanis Alanda és Alta is velünk tartott, akik különös módón, olyan könnyedséggel „vetették magukat a hullámok közé” a duplaúszógumival Dóri karjában, mintha nem ez lett volna az első találkozásuk az óceánnal. Az első pillanattól kezdve, egyensúlyozás és bizonytalanság nélkül élvezték a vizet, annak ellenére, hogy a szárazföldön mindketten csúszva-mászva, bizonytalanul, sőt kapálózva közlekedtek (Alanda, azonban a korábban említett műtétnek hála valószínűleg lábra is fog állni). Nem véletlenül egy saját úszómedence a Hope Home és Dóri legnagyobb álma. Rengeteg féle terápiát lehetne végezni a gyerekekkel a vízben, és ezekkel olyan fejlődést tudnának elérni a gyerekek állapotában, ami semmilyen más terápia eredményeihez nem foghatóak.

Szerző: hiHaiti  2013.05.06. 16:07 Szólj hozzá!

Haitire beköszöntött az esős évszak. Hát ahhoz, hogy otthon a mínusz fokokból szinte napok alatt 27 Celsius fok felé szárnyalhasson a hőmérséklet, valakiknek bizony szívniuk kell.

Komolyra fordítva a szót (bár ha eltekintenénk az éghajlati övektől, és kizárólag a globális felmelegedésre és annak okaira koncentrálnánk, akkor akár igaz is lehetne), a világon majdnem minden jelenség, katasztrófa, az éhínség és a szegénység visszavezethető másoknak a tékozló, meggondolatlan cselekedeteire, életformájára. Csak gondoljunk bele a mindennapjaink rutincselekedeteibe, szokásaiba, mi mindennel lehetünk hatással olyan emberekre, akiket egyáltalán nem is ismerünk? De ha azt mondom, hogy meg tudjuk keseríteni több ezer kilométerre élő embertársaink életét, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy képesek vagyunk egyetlen apró gesztussal pozitív irányba lendíteni, ha nem is az életszínvonalukat, de még akár azt is.

Szóval, ha teszem azt, magamból indulok ki, rögvest számtalan dolgot találok, ami számomra felesleges luxust jelent, ugyanakkor a mindennapjaim része, és ha lemondanék róla, az ugyan először kellemetlenül érintene, de hosszú távon az arra fordított pénzemet annál sokkal fontosabb célra tehetném el. És így az apró lemondás másnak megfizethetetlen örömöt jelenthet.

Például az én kábítószerem a kávé és a fagylalt. Imádok kávézóba járni, élvezni az ínycsiklandozó kávéaroma és a karamella ölelését, közben olvasgatni vagy beszélgetni, de komolyan kifizetek heti több alkalommal több száz forintot maximum 30 perces ízlelgetés öröméért?

Miközben a haiti gyerekek egymás szájába adják tovább akár napokon keresztül a szétroncsolt, rágógumira már nem is emlékeztető papírszerű galacsint? (Arról nem is beszélve, hogy bár én rendszeresen elfelejtek rágót venni, de ennek ellenére naponta akár 5 darabot is el tudok rágcsálni gond nélkül.)

De nemcsak a pénzzel tudunk spórolni ám, mielőtt valaki azt találja gondolni, hanem például az időnkkel is vagy bármi mással, amivel úgy érezzük, hogy az átlagosnál többel rendelkezünk: kreativitással, kommunikációs készséggel és kapcsolatokkal, tudással, akármilyen tapasztalattal, bármivel. Mindennek a kamatát a saját élvezeteinken túl jobb célra is fordíthatjuk, és Isten majd segít megtalálni a módját.

Valaki mindezt élethivatásaként választja, van, akinek pedig csak egyszer-kétszer jut eszébe egész élete során, hogy segítsen, de akkor valóban meg is teszi. Márpedig mindkettő ugyanolyan értékes, úgyhogy ne bújjunk el kreált akadályok és nehézségek mögé, ha tudunk segíteni a világnak akár egy apró kis molekuláján is!

Mi is belekezdtünk a Mamákkal karöltve egy gyöngykészítő-projectbe. Tegnap volt az első alkalom, hogy ők is csatlakoztak a munkálatokhoz. Hosszú ideje folytak már az előkészületek, összegyűjtöttünk rengeteg reggeliző dobozt és mindenféle színes papírt, amiből egy vágólap segítségével egyenlő szélességű kis darabokat gyártunk, aztán ezeket feltekerjük egy fültisztítóra (egy még nem használtra), és ragasztófolyadékba görgetjük, a végső fázisként mindezt már gyöngyökkel díszítve felfűzzük egy rugalmas damilra. És már kész is a karkötő vagy nyaklánc, amit egy-egy Mama vagy kisgyerek történetét elmesélő kártyával fogunk árusítani az interneten, Amerikában és Magyarországon is.

A befolyó összeget pedig a Mamák fizetésének kiegészítésére és a gyerekek ellátására, taníttatására, valamint az otthon fejlesztésére fordítjuk.

A Mamák fizetése ugyanis hihetetlenül alacsony, mégis haiti viszonylatban szerencsésnek mondhatják magukat ezzel, hiszen az ország 80 százalékának semmilyen bevételi forrása nincsen.

Ezeknek a Mamáknak mind van családjuk, gyermekeik, és annak érdekében, hogy nekik valamilyen szinten biztosítsák, ha nem is a jövőjüket, de a mindennapjaikat, hatalmas áldozatokat kell hozniuk. Megesik, hogy több mint egy hétig nem mennek haza, és nem láthatják a saját családjukat, mindeközben úgy gondoskodnak a Hope Home-beli gyermekeikről, mintha a sajátjaik lennének. Úgyhogy mindenképpen megérdemelnek egy kis plusz bevételt.

De a Haitin uralkodó nagy szegénység ellenére mindenki különös figyelmet szentel az öltözködésére, a Mamák is. Megérkeztem ide két rövid és két hosszú farmernadrággal és néhány pólóval (no meg az ünneplős szoknyámmal), gondolván, itt végre nem kell hosszú időket elfecsérelni a külsőm igazgatására, aztán kiderült, hogy ó, hát dehogynem kellene. Lehet, hogy nincsen ajtó és ablak a házaikon, vagy lehet, hogy még csak háznak sem nevezhető épületromok között élnek, de a ruhájukat és hajviseletüket - talán éppen azért, mert ez még valamilyen szinten megfizethető a számukra - gondos szemekkel választják meg. Persze a legtöbb esetben a ruhájukat az utcáról szerzik be pár száz gourde-ért használt állapotban, a hajukat pedig egy-egy „haitivé avanzsált amerikai sztár” képével reklámozott borbélynál készíttetik szintén hasonló árkategóriában.

Ha ruhákat nem is vásárolok nagy valószínűséggel, viszont a hajamat illetően megfogadtam, hogy egyik nap kezelésbe vehetik a Mamák, és varázsolhatnak belőle egy valódi „afro-frizkót”.

Azt hiszem, ez hozzátartozik ahhoz, hogy megtapasztaljam, milyen az a bizonyos „haiti életérzés.”

Szerző: hiHaiti  2013.04.24. 04:38 Szólj hozzá! · 1 trackback

A vasárnapi izgalmakat hétfőn egy hajnali kelés követte. Dórival elkísértük a gyerekeket, Alandát, Ismaelt és Jojot a speciális iskolájukba, ami órákra van az otthontól, legalábbis a reggeli csúcsforgalomban annak tűnt. A sofőr pedig, aki az alapítvány alkalmazásában áll, nem mutatkozik a türelem mintaszobrának. Minden reggel, amikor pontban 6-kor megérkezik a gyerekekért, háromszor dudál, de úgy, hogy abból pontosan átérzed idegállapotának a kritikus szintjét, ami megközelítően a 80 százalék és a kiakadás között állhat. Ez különösen kedves ébresztő, főleg ha aznap csak három órát tudtál aludni a kakaskukorékolástól, kutyavonyítástól és a melegtől, és egyébként sem állna szándékodban a kelés. Bár mostanra ez a problémám is megoldódhatott volna, ha tudnám, hova tettem a Dóritól kapott füldugómat.

A kisbuszban Alanda mellé ültem, és végig az ülésen próbáltam tartani a lábait, hogy az iszonyatosan hepehupás út a lehető legkevesebb fájdalmat okozza szegénynek. Mert Alanda, aki egy 14 éves kislány, azon szerencsések egyike, aki az állapotának és Dóri szorgos adománygyűjtésének köszönhetően a napokban életében először lábra állhatott. Ezt azonban megelőzte egy fájdalmas műtét, és még annál is fájdalmasabb, naponta ismétlődő „kínzó-terápia”.

Mindenfajta túlzás nélkül állíthatom, hogy szinte kínzásszámba megy, amit ennek a szegény kicsi lánynak át kell élnie, hogy aztán a végén megtörténhessen a csoda. Szinte minden napja tanúja, hacsak nem szereplője vagyok az intenzív terápiának, amit Juniorék, a terapeuták végeznek. Eleinte nézni sem mertem, mert olyan szívszaggatóan sírt Alanda, hogy még hallgatni is rossz volt. Mígnem egy napon, amikor a barátságunk Juniorral arra a Haitin megszokott bensőséges szintre lépett, hogy „ I love you Hela.” és megígérte, hogy minden nap imádkozni fog Istenhez számomra egy haiti férjért, hogy itt telepedhessek le (Remélem, mondanom sem kell, Istenem, hogy azért ehhez nekem is lesz egy-két szavam, mielőtt bármit is tennél az ügy érdekében!), kisebbfajta erőszak árán rávett, hogy vegyek részt kicsit én is a „ just movement and practice”-ban, ahogy ő nevezi. Nem sok mindent értek meg kreolul, de abból, ha valaki torkaszakadtából azt ordítja, arcáról patakokban folyó könnyek között, hogy „Papi!!!!!!!!!!!Mami!!!!!!Male!!!Non!!”, fordítás nélkül is kikövetkeztetem, hogy na jó, az én munkám akkor itt véget ért. És amíg Dóri nem szólt nekik, hogy én nem azért jöttem, hogy átvegyem az ő feladatukat, naponta többször is megsértődtek rám, mert nagy ívben elkerültem őket, ha éppen azon voltak, hogy beszervezzenek. A legszebb az egészben azonban az, hogy Alanda a mai napig „Léka Mamit” szeretné, hogy közreműködjön. De „Léka Mami” ellenállása szilárd, mint a szikla.

Szóval egy szó, mint száz, a rossz minőségű út ide-oda dobálta Alanda lábát, ezzel nem kevés fájdalmat okozva neki. Nem csak mi mentünk iskolába, az ablakon keresztül láttam, hogy a „járdákon” mindenfelé iskolába igyekvő, egyenruhás gyerekek sétáltak.

A gyerekek iskolájában már gyülekeztek az előtér padjain a lelkes diákok. Volt köztük, aki Down-kóros volt vagy kerekesszékes, és olyan is, aki látszólag egészségesnek tűnt, de közös volt mindegyikükben, hogy mosolygott a szemük, és boldogságot sugárzott a tekintetük. A tanítóikon is látszott, hogy valóban szeretettel végzik a munkájukat, és gondoskodnak róluk.

Így jó érzéssel bíztuk őket a kezeikre.

Visszatérve az otthonba, délután újabb program várt a gyerekekre, méghozzá a legelső hittanóra. A másik árvaház elé összegyűjtöttük mindkét ház összes lakóját, és együtt vártuk velük a pásztort, mármint a lelkipásztort.

Énekeltek, ő gitározott, és feltételezem, hogy elmesélt egy részletet a Bibliából. Sajnos az egészből én csak annyit értettem „ tsimun”, azaz gyerekek, ezt is csak azért, mert vagy százszor elismételte, de ahhoz képest, hogy mennyire nyugtalanok, örökmozgók ezek a srácok, viszonylag  végig figyelemmel követték az órát.

A végén aztán én is beszédbe elegyedtem a „Pásztorral”, aki csakúgy, mint én, 23 éves, sokáig kereste az útját, de végül úgy döntött, hogy az egyetem helyett a lelkipásztori szolgálatot választja. Kérdeztem tőle, hogy milyen vallású, ő erre azt válaszolta, hogy keresztény, csak simán keresztény. Engem mindig kicsit furcsán érint, ha valaki nem tudja és akarja kategorizálni magát, vagyis elköteleződni bizonyos vallás szabályai mellett, és csupán szabadon értelmezi a Szentírást önmaga vagy egy olyan személy által, aki szintén nem egy erre felkent személy. Persze az a legfontosabb, hogy higgyünk Istenben és az ő tanításában, aszerint éljük az életünket, de szerintem az nem mindegy, hogy ki az, aki lefordítja számunkra Isten szavait. Egy hamis próféta követése például súlyos következményekkel járhat. Ezért is  esik nehezemre hallgatni az ilyen emberek sokszor kioktató beszédét.

De mindezt félretéve kedves embernek tűnt, főleg miután felajánlotta, hogy vasárnap megmutatja nekem a várost. Természetesen egy mise után.

Dóri erre csak azt mondta: „Jó, hogy pásztor, de azért arról ne feledkezzünk el, hogy mégis haiti.” Hozzátéve, hogy nyilvánvalóan nem szabad mindenkiről a rosszat feltételezni, de azért a legtöbben egy fehér nőben mégiscsak a lehetőséget, a vízumot és a pénzt látják meg. Úgyhogy jobb félni, mint megijedni.

 

Szerző: hiHaiti  2013.04.19. 03:24 Szólj hozzá! · 1 trackback

Mivel a hit ilyen fontos szerepet tölt be a helyiek életében és a kultúrájuk formálásában, úgy döntöttem, vasárnap ellátogatok az egyik templomukba, és részt veszek egy igazi kreol (valamilyen) keresztény szertartáson. Nem mintha otthon másképpen ünnepelném meg a vasárnapokat, de így több okom volt arra, hogy ne hagyjam ki. Sőt, akadt még egy harmadik oka is annak, hogy felvállaltam az 50 perces, gyalogszerrel, egyedül megtett utat, mégpedig az, hogy mivel minden nap 5-ig mindenféleképpen „dolgozok”, 6 óra felé pedig becsukódik a nagy vaskapu, ezért ez az egy napom maradt, hogy kicsit felfedezzem magamnak Haitit, és megismerjem a haiti embereket.

A valódi kreol szertartásból ugyan végül egy international templom lett, de ez az élményem sem fog egyhamar a feledés kútjába merülni.

Reggel fél 8 körül a szokásos izzadtságban ébredtem. Kezdek hozzászokni, hogy gyakorlatilag a nap huszonnégy órájában egy szaunában élek, és a reggeli zuhanyzás, akármi is történjen, elmaradhatatlan részét képezi a napi rutinomnak, az Off toalettemmel és az elmaradhatatlan Supradin és malária elleni gyógyszeregyüttessel egyetemben.

És nem feledkezhetek el két, számomra az életet jelentő névről, Dianáról és Glóriáról sem. Ők azok, akik napról napra életben tartanak. Arról a két haiti kekszről beszélek, ami a reggelim, az ebédem és a vacsorám is egyben. Csak hogy érezzétek, hogy Haitin mit jelent az értékarányosság: egy Diána kekszcsomag, amiben 12x4 db keksz van, 45 gourdes-ba kerül, ehhez képest egy tusfürdő 185 gourdes-ba. Ugyanúgy, mint a WC papír, ez is luxuscikk számba megy itt.

A reggeli után magamhoz vettem a friss vízzel megtöltött kulacsomat és a Dóri által készített térképet, aztán elindultam. A Nap szokásához híven égetően tűzött, a köves, meredek úton egyensúlyozva próbáltam felmászni a kis ünneplős szandálomban és a direkt ilyen alkalmakra becsomagolt szoknyámban. Bátor léptekkel meneteltem előre, közben arra gondoltam, hogy egy erős fekete férfi vagyok (hátha ez hozzátesz az elrettentő kisugárzásomhoz). De gyorsan megdőlt az elméletem, mert forró csókokat küldtek jobbról-balról. Mit mondjak, rajtam kívül nem nagyon sétált fehércseléd az utcán, bár én távolról sem éreztem ijesztőnek a helyzetet, sőt. Szinte az egész úton végigkísértek a templomokból kiszűrődő kellemes, lelket simogató dallamok és az emberek barátságos, sokszor túlságosan kedves tekintete is.

Néha rápillantottam a térképre, vajon a kijelölt irányba haladok-e, de úgy, hogy ne keltsem azt a Budapesten is jól ismert, elkeveredett, „azt sem tudom, hogy tartsam a térképet” japán turista látszatát. Lassacskán elérkeztem egy bádogtetős házhoz, ahonnét zene szólt:

- A leírás alapján ennek kell lennie a templomnak!- gondoltam. Aztán óvatosan benéztem az egyik ablakán. Igyekeztem egy pillantás alatt átvizsgálni a belső teret, hogy vannak-e bent nemzetközi arcok, de úgy láttam, csak helyiek ülnek a padokban. Mindeközben odalépett hozzám egy haiti lány azzal, hogy nyugodtan menjek be, szeretettel fogadnak, csak lehet, hogy nem fogok sok mindent megérteni a szertartásból. Erre én bátortalanul megkérdeztem, hogy esetleg ismeri-e Dórit, mire ő rögvest eligazítást adott, hogy én akkor biztosan a nemzetközi templomot keresem, ami a következő sarkon lesz, szintén bádogtetővel. Na ugye, ez a bádogtető, ez kevert meg engem is...

Úgyhogy már szedtem is a lábamat, hogy még a mise kezdete előtt odaérjek az én templomomba, és legyen lehetőségem megkeresni Dóri barátait. Még mielőtt azonban megtaláltam volna, egy idegen srác mellém szegődött.  Tört angolsággal kérdezte, hová sietek, mert szívesen elkísér. Mondtam neki, hogy ez nem szükséges, hiszen csak pár lépés.

Ezek után persze el akarta kérni a számomat. Kedvesen azt válaszoltam, hogy ha Isten is azt akarja, majd jövő héten ugyanitt ugyanekkor összefutunk. Dóri szavai visszhangoztak a fülemben:

-Meg ne add senkinek sem a számodat, mert akkor éjjel-nappal üzenetekkel fog bombázni, bármennyire is szimpatikusnak tűnik.

Egyrészt haiti legnagyobb hazai cége, a Digicel, amely többek között a telekommunikációt is működteti, minden hónapban 50 ingyen SMS-t ajándékoz a felhasználóinak, így aztán lehet dobálni őket. Másrészt megvan ez a furcsa jellemük a haiti férfiaknak, hogy találkoznak egy fehér nővel és rácuppannak. Szó szerint, 90 százalékuk, még ha szimpatikusnak is tűnne, nem él azzal a bizonyos „Nem keresem azonnal. Pár napot várok, hadd kételkedjen, hogy valóban érdekel-e.” hozzáállással, hanem azonnal lecsap rád. Mielőtt kettőt pislantanál, már 50 nem fogadott hívás vár tőle a telefonodon.

Úgyhogy ennyiben hagytam én is, és közben megérkeztem a templomhoz.

Már az ajtóban nagyon szívélyesen fogadtak, és egy üres székhez vezettek. A mise pontosan olyan volt, mint azokban az amerikai filmekben, melyekben a pásztor angyali hanggal megáldott lánya megismerkedik egy rossz életű rapperrel, aki a film végére szintén a templom gospel kórusában fog énekelni. Iszonyatosan szép hangú fiatal fekete srácok énekeltek végig. Valóban feledhetetlen élmény volt, bár számomra inkább hasonlított egy koncertre, mint egy szertartásra. Most már értem, miért érint meg olyan sok embert ez a fajta kereszténység. Dóri barátaival futólag találkoztam, de csak arra volt idő, hogy ledöbbenjenek azon, hogy egyedül, ráadásul gyalog tettem meg egy ilyen hosszú utat.

 Miután elváltunk, hát kit láttam meg ismét az út szélén egy árussal beszélgetni? Ugyanazt a srácot, akivel a mise előtt összehozott a sors.

-Nem azt mondtad, hogy hazamész?

-De, már voltam otthon, csak gondoltam, megvárlak, mert nem akartam jövő hétig várni arra, hogy találkozzunk.

-Nagyszerű - gondoltam.

És - ha hiszitek, ha nem - elkísért engem egészen hazáig az 50 perces úton. Útközben egészen összebarátkoztunk. Szörnyű, hogy az embernek önvédelemből alapvetően szkeptikusan kell közelítenie az idegenek felé, de ehhez híven az első kérdésem az volt, ugyan honnét tudhatnám, hogy ő egy jó ember, és nem pedig éppen elrabolni készül. Félúton ráadásul lelassított mellettünk egy besötétített terepjáró, majd kihajolt az anyósülés ablakán egy férfi azzal:

-Milyen messze laksz? Mert akkor szívesen elviszünk.

Az első rémkép, ami átfutott az agyamon, hogy ők biztosan a cimborái. Különben is láttam, hogy nyomogatta az úton a telefonját. És be fognak dobni a csomagtartóba.

De nem így játszódott le a jelenet az életben. Ő volt az első, aki köszönte szépen a lehetőséget, de nem. És hozzátette, hogy sohase üljek be idegen autójába. ( Hát köszi! Jó, hogy nem azt mondta, hogy ne álljak szóba idegenekkel!)

Azonban miután elhajtottak mellettünk, újra lelassított az autó, és kiszállt belőle az előbbi férfi.

-Tényleg ne vigyünk haza? Én Amerikában élnek, de Haitin születtem, és sokszor hazajövök segíteni. És ezért szeretnék Neked is.

-Ha tényleg segíteni jöttél, akkor ne nálam kezdd szerintem, akadnak olyanok, akik jobban rászorulnak.

Aztán bemutatkoztunk, megköszöntem még egyszer a kedvességét, és elváltak útjaink.

Mikor megérkeztünk a vaskapuhoz, a srác már a jövő hét végét tervezte, hogy hová fog elvinni. Tényleg nagyon jó fejnek tűnt, de az a napi harminc SMS annál jóval elrettentőbbnek.

 

 

 

Szerző: hiHaiti  2013.04.11. 21:21 Szólj hozzá!

Elképesztő, hogy mennyire függünk az elektromos áramtól és minden ezzel összefüggő modern technikától, és a legborzasztóbb az egészben, hogy ehhez az észrevételhez el kellett jönnöm egészen Haitiig. Általában reggel 9-ig van áram, aztán legközelebb valamikor az esti órákban jön vissza, így minden műszerünk töltését és a fürdést is ezekre az időpontokra kell időzíteni. Néha teljesen kiszolgáltatva érzem magam, ha nincsen áram, mert így nem tudok vizet forralni a reggeli kávémhoz, aztán ha éppen töltésre szorul a telefonom, nem tudok kommunikálni a külvilággal, és ha a tetejében még a tabletre letöltött kreol-angol szótáram sem funkcionál, plusz a laptopom is meghal (az éjszakáról meg ne is beszéljünk, mikor világítás hiányában nincs lehetőség a félelmetes zajok forrását fellelni), akkor érzem csak át igazán, hogy milyen a harmadik világ varázsa. De ez még mindig csak egy ideiglenes állapot, mert tudatában vagyok annak, hogy pár óra múlva ismét használhatom őket, nem így a haiti lakosság nagyjából 95 százaléka, akik nemcsak a modern technikát nélkülözik, hanem a napi betevőt, a fedelet a fejük felett, az egészségi állapotuknak megfelelő ellátást és a családot.

Az, hogy itt vagyok, nem is igazán jelent önfeláldozást a részemről, csupán egy rövid látogatást egy másik világba. Talán ha lemondanék ezekről a dolgokról, kicsit közelebb kerülnék az ő életmódjukhoz (és persze leküzdeném a válogatós mindenemet az ételek terén is). Másrészről azonban számtalan előnye is van annak, hogy magammal hoztam ezeket a high tech cuccokat. Minden délután 6 óra felé leülünk például a „tűző nap árnyékában” a lépcsőkre az ifjú Jay Z-vel, Kanye West-tel és Nicki Minaj-zsal, és a tábla segítségével beszélgetünk. Nagyon élvezik, hogy taníthatnak kreolul, és azt is, hogy ők is használhatják a saját kezükkel. Ha pedig mindezt megunjuk, kapcsolunk egy kis zenét és táncolunk. Vagy videót és fényképeket készítek róluk. Imádnak pózolni, a figyelem központjában lenni, legutóbb egy videó erejéért még egy rapszámot is előadtak. Imádják a zenét, a táncot, a futballt és Istent. Ha innen nézzük, nem is különböznek tőlünk.

A szomszéd árvaházban heti két alkalommal táncórát tartanak. A minap megnéztem, hogy mit művelnek a kis lurkók táncóra címén. Két fiatal srác tanítja őket egy Akon-szám és a jó öreg Thriller ritmusaira. Majdnem lefordultam az asztalról a nevetéstől, amikor megláttam lazán bevonulni a terembe a kis mini emberkéket. Az egyik „tökalsó”, úgy 4 éves lehet, félig nyitott pulcsiban, meztelen felsőtesttel, a fején kapucnival, egy másik bézbólsapkában csoszogott be a Cross papucsában. Azzal az utánozhatatlan hiphop sármmal az arcukon és a mozgásukban. Persze akadt, aki a fél pár papucsát már útközben elhagyta valahol. Amint elindult a zene, nagyon helyesen ide-oda lépkedtek kissé tétován vagy éppen túlságosan nagy hévvel, de totál más irányba. A három kedvenc kislányom, Centcia, Betcina és a harmadik (hát igen, a nevekkel még bajban vagyok) viszont olyan könnyeden riszálták a kis csípőjüket, mintha már a bölcsőjükben is táncoltak volna. És Joshua egyszerűen fenomenális. A kissrác az első napokban nem volt igazán szimpatikus számomra, tipikus „badboy” módjára viselkedett. A kedvenc időtöltése az volt, mikor látta, hogy figyelem, hogy tömérdek mennyiségű levelet gyömöszölt a szájába, jól megrágta, majd a végén rosszullétet imitálva kiköpte az undorító zöld trutyit. Lassanként aztán összebarátkoztunk, a táncórán pedig lenyűgözött. Egy sapkát a fejébe húzott, és úgy lenyomott egy kétperces Jacko-műsort, hogy mindenki lemerevedett körülötte.

A haiti emberek életében azonban van valami, ami még a zenét és a táncot is megelőzi, ez pedig a hit, bár ők a hitet is tánccal és zenével kombinálják. Annak ellenére, hogy úgy tűnik, nem volt soha kegyes hozzájuk Isten, az ő hitük benne rendíthetetlen. Az ittlétem alatt először arra lettem figyelmes, hogy a nagyszobában állandóan megy a tévé. Minden alkalommal zenét hallottam kiszűrődni, de tényleg állandóan, csak az áramszünet teremthetett csendet. Számomra ilyen haiti Fásy Mulató szaga volt a dolognak, de később egyre többször hallottam a Mamákat „hallelujázni”, és kiderült, hogy ez egy Viva szintű zenecsatorna, ahol minden második szám egy keresztény gospel dal. Azért ezt nehéz lenne elképzelni Magyarországon. Ráadásul azok a haitiek, akikkel eddig találkoztam (egyelőre sajnos a két kezemen meg tudom számolni őket), mind keresztényeknek vallották magukat. De nem félszegen, közben a földet kémlelve válaszoltak a vallásukra vonatkozó kérdésemre, hanem magától értetődően ők kérdezték meg tőlem közvetlenül a hogy hívnak és honnan jöttél rutinkérdések után.

Van még egy dolog, ami felkerülhetne a haitiek képzeletbeli toplistájára, a gekkók. Nagyon sokan vannak, és hatékonyabban irtják a szúnyogokat, mint a Baygon. Most is velem van három, amikor ezeket a sorokat írom. Szerencsés vagyok, mert éppen elkaphattam akció közben, sőt végre beazonosíthattam egyúttal annak a furcsa hörcsögszerű hangnak is a tulajdonosát a személyében, aminek a gazdáját napok óta hiába kerestem.

Szerző: hiHaiti  2013.04.07. 19:55 Szólj hozzá!

A következő napok már kicsit rutinosabban teltek. A szúnyogok is kezdtek hozzám szokni. Olyan ez, mint mikor egy új diák érkezik az osztályba. Az első napokban még nagyon érdekes, különlegesnek tűnik, de az idő elteltével csak egy lesz a sok közül. Legalábbis én ebben bízom. Apropó, új diák. Az elmúlt héten nem csak én érkeztem az árvaházba. Pénteken, amikor az első igazi lépést megtettem a gyerekek barátságának elnyerése érdekében, megjelent egy új kis jövevény. Éppen azzal küzdöttem, hogy a gyerektenger ne vigye el és dugja el Isten tudja, hogy hová az összes zsírkrétát, papírt és a többi játékot, amiket Ismaellel nagy nehezen A BŐRÖNDBE begyömöszöltünk,  amikor begurult egy TAP-TAP. ( Ez a hivatalos neve az itteni taxiknak. Vannak motor tap-tapok, amik úgy működnek, hogy felhuppansz a sofőr mögé és elhopponál oda, ahová szeretnéd. Aztán vannak színes, graffitis nyitott „dobozos autók”, amire akkor tudsz felszállni, ha kicsit lelassít. Sokszor csak úgy lógnak róla az emberek. A limit, ugye, nem ismert, úgyhogy mindig van rajta plusz még egy üres hely, csak neked, csak most. Ha pedig szeretnél leszállni róla, akkor csak kopogsz, megütögeted az autó oldalát, és a sofőr azonnal ledob. Erről most úgy nyilatkoztam, mintha lenne saját tapasztalatom. Nincsen. De már tervezem, a bátorsággyűjtés folyamatban van.

A tap-tapról egy kerekesszékes kisfiú gurult le amerikai anyukájával. Woodley 7 éves, és egy árvaházban nőtt fel, ahol a mostani anyukája önkéntesként dolgozott két éven keresztül. A kisfiú úgy a szívéhez nőtt, hogy úgy döntött, egyedülálló nő létére örökbe fogadja. A procedúra azonban a papírmunka miatt megakadt, és mivel sürgősen haza kellett utaznia Floridába, ezért megkérte Dórit, hogy fogadjuk őt be. Ezalatt az 5 nap alatt annyira megszerettem a kiscsávót, hogy könnyek szöktek a szemembe, amikor eljött érte az anyukája.

Az első nap nagyon sokat sírt, de később összebarátkoztunk, és ő lett a kis segédem. Anyukája megtanított neki néhány szót angolul, ezért tolmácsként is segédkezett, de játék idején is az igazságosság őreként viselkedett. Valahányszor kimentünk az udvarra a játékokkal, mindig gondosan ügyelt, hogy minden új kissrácnak legyen a kezében egy filctoll és egy rajzlap. Ha véletlenül elkerülte a figyelmemet a 40. vagy az 50. csemete, megbökött és azt mondta:

„Léka. Give a pen for the kid. Oh, oh so many kids. So many.”

Szinte elválaszthatatlanok voltunk. Reggel fél 9-kor már hallottam, ahogyan gurulnak a kerekek a szobaajtóm felé, napközben szakadatlanul kérte, hogy:” Push me! Push me! Let’s go outside!”, este pedig meg kellett várnom, míg álomba szenderült.

Időközben megtanultam azt is, hogyan kell etetni. Naponta háromszor étkeznek a gyerekek. De azok a hatalmas adagok! Először nem hittem a szememnek. Ezek a pöttöm emberkék minden egyes ételt púpozott mélytányérban kapnak. És a legmeglepőbb az egészben, hogy el is fogyasztják az utolsó falatig. Bár azt hozzá kell tennem, hogy nem mindig mosolyogva gyűrik le az utolsó kanállal. Néhányukat egész egyszerű megetetni, de akadnak olyanok, akiket 40 perc alatt is nehezen. Gyakorlat teszi a mestert, nem hiába a Mamák minden egyes gyermek számára kifejlesztettek egy etetési módszert, úgyhogy igyekszem eltanulni tőlük.

Sokszor azonban, ha én etetem őket, több elemózsia kerül az előkéjükre és a ruhájukra, mint a gyomrukba. Sőt már az is megesett, hogy szembeköptek. A betegségük miatt ugyanis, megfigyeléseim szerint, a légzőszerveik nem funkcionálnak normálisan, és ezért olykor ijesztő hörgő hangot adnak ki, ami engem mindig megijeszt. Egy ilyen furcsa hang előzte meg azt az ominózus eseményt is, amikor egy kanálnyi reggeli kukoricadara az arcomon és a ruhámon landolt. Azt hittem, hogy szegény Moise levegőért kapkod, és ezért nagyon közel mentem hozzá, szinte arcom az arcát érte, vizsgálódó pozíciót vettem fel és pff… Kitört belőle a reggeli.

De legalább mindenkinek egy óriási hahotázással indult a napja, ahogyan azt a Budapesti Hahota Klub alapszabálya is előírja.

Moise egyébként nagyon cuki (csakúgy, mint a többiek), a kis arcocskája tényleg hasonlít egy kisegérre. Állandóan mosolyog, ha nem sír, és az egyik kezét mindig felém nyújtogatja, ha meglát. Először arra gondoltam, hogy meg szeretné fogni a kezemet, de amikor odanyújtottam neki, megragadta, és azzal a lendülettel be is kapta volna, ha nem szabadítom ki sürgősen.

Sajnos észrevettem magamon, hogy sokkal nyitottabb vagyok azok felé, akiknek kedves, aranyos arcocskájuk van. Sokkal többször szólok hozzájuk vagy foglalkozom velük, és ez nem helyes. Csakúgy, mint a való életben, amikor az emberek a szép emberek társaságát kezdik el keresni. A gyerekkori barátnőm, aki pszichológiát tanul, pár éve mesélt arról a jelenségről, hogy miért vagyunk hajlamosak a szép embereket és tárgyakat keresni az életünkben.  A tanulmány szerint ez arra vezethető vissza, hogy a széphez az agyunk pozitív dolgokat társít, úgy mint: jóság, okosság, humor, őszinteség stb...

Tehát a következő napirendi pontom az, hogy a legközelebbi mókázásnál leküzdjem ezt.

 

 

 

 

Szerző: hiHaiti  2013.04.05. 19:36 Szólj hozzá!

Ha azt még nem is tudtam az ébredés pillanatában, hogy szép lesz-e vajon ez a nap, de azt biztosan, hogy a hőmérséklet nem megy át olyan ingadozáson, mint otthon. Patakokban folyt rólam a víz, különösképpen a fekete, téli sálam miatt. Úgyhogy az első utam a fürdőbe vezetett, mielőtt azonban nekiláthattam volna az este kipróbált fürdési gyakorlatnak, megpillantottam az enyhén bedagadt jobb szememet a tükörben. Először egy szúnyogra gyanakodtam, aztán visszaemlékeztem az estémre, és eszembe jutott, hogy az arcomat esővízzel és nem ivóvízzel mostam meg. Ezzel a prognózist fel is állítottam: elkaptam egy fertőzést, ha nem éppen a kolerát. Őszintén, túl sok időm volt otthon felkészülni az utazásra, és túl sok aggódó embert hallgattam végig, így olyan bagatell dolgok miatt kezdek el aggódni, amiket otthoni körülmények között talán észre sem vennék.

Amúgy is egyszerűen lehetetlen mindent fertőtleníteni. Én próbálom betartani a kézmosás és a fertőtlenítés szabályait, de egyszerűen amennyiszer érintkezésbe kerülök a gyerekekkel, percenként rohangálhatnék a fürdőszobába. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy alaptalanok az aggodalmak. Nem, nagyon is valósak. De képtelenség állandóan azzal tölteni az időd nagy részét, hogy mit és hogyan ellenőrizz. És ha még rendületlenül is figyelsz mindenre, az sem garantálja az egészségedet.

Nem sokkal később Dóri is megérkezett a bázisra. Sajnálattal közölte, hogy bár már öt alkalommal telefonált a repülőtérre a csomagom miatt, még mindig semmi, valószínűleg Miamiban dekkol, hacsak nem éppen hazafelé tart.

Ismét a Land Roverbe ültünk, be kellett vásárolni néhány alapvető dolgot az ünnepekre, mivel Haitin a húsvéti holiday Nagycsütörtöktől Húsvéthétfőig tart, és ezalatt minden üzlet szigorúan zárva van. A supermarketben, ahol szinte csak ENSZ-katonák lézengtek, megpróbáltam összegyűjteni egy csomó száraz kaját, ami jó sokáig kitart, valamint (mivel reggel átnyálaztam az utasbiztosításomat a csomag elvesztése miatt) 200 dollárig terjedően tisztálkodószereket. Itt nagyon drága az élelmiszer, különösen a hús és a gyümölcs.

Közben kiderült, hogy a csomagom megérkezett Haitire. Így a következő állomás adott volt. Felkaptam a bőröndömet, és indultunk is hazafelé egy hűtővel, 4 székkel és a csomagommal a fedélzeten.

Itthon már várt ránk az ebéd. Az ételről eddig még nem beszéltem, nem véletlenül. Biztos vagyok benne, hogy nem rossz, sőt, de az én gyomrom ez idáig képtelen volt befogadni reggelire a sült tésztát virslivel. És van egy furcsa barna szószuk, amellyel minden étkezésnél előszeretettel meglocsolják a fogást. A leggyakrabban rizst készítenek, de különbözőképpen, ami rotációszerűen újra és újra megjelenik a tányérunkon. Van, hogy babbal keverve tálalják, van, hogy zöldséggel, de a barna szósz sosem hiányozhat róla. Egyik nap Dóri azzal ébresztett, hogy a Mamák teljesen kétségbe vannak esve, hogy éhen fogok halni, mert sokszor érintetlenül hagyom a tányért. És fogalmuk sincs, mi mást főzhetnének, mert ez így nem mehet tovább. De megnyugtattuk őket, hogy éhen halni nem fogok, ha más élelmem nem lesz, úgysem lesz választásom, de addig is eléldegélek a fitneszdiétába illő chipseken, kekszeken, muffinokon és zacskós levesen. Amit, úgy tűnik, ha nem leszek elég körültekintő, meg kell osztanom a konyhám többi szorgos kis lakójával, a hangyákkal.

Az első és legfontosabb oka a hűtővásárlásnak is a hangyák voltak, mivel ez az egyetlen hely, ahová biztosan nem jutnak be. Legalábbis azt feltételezzük. Egyéb érv a hűtő mellett nemigen szólt, hiszen az állandó áramszünetek miatt valódi küldetését nem tudná teljesíteni.

Ebéd után végre kipakoltam a bőröndömet, és egészen más lelkiállapotban elkezdtem azzal foglalkozni, ami miatt valójában itt vagyok, a gyerekekkel.

Náluk is éppen etetés folyt. Először a nagyszobába mentem, ahol a gyerekek többsége a

tolószékében várt arra, hogy rákerüljön a sor. Mindannyian nagyon picik, és nehezen vagy egyáltalán nem lehet megsaccolni a korukat. Jacobról, az egyik legkisebb srácról például csak a napokban tudtam meg, hogy 6 vagy 7 éves lehet. Ránézésre ugyanis alig látszik többnek, mint 2. A kis kezecskéjük és lábacskájuk olyan vékonyka, hogy soha nem lennének képesek a saját testsúlyukat elbírni. Egész nap csak ülnek a tolószékeikben csendben vagy éppen sírva, vágyakozva egy kis figyelem után. A legtöbbjük családjáról vagy születési körülményeiről szinte semmit sem tudni. Ismaelre, aki értelmi fogyatékos ugyan, de tud jönni-menni, talán túl sokat is, és imád pakolni (van egy rossz bőrönd a játékszobában, amibe rendszeren bepakol mindenféle játékot és azzal járkál), az út szélén találtak rá. 1 éves lehetett, és az éhhalál küszöbén állt. Azóta felcseperedett, megerősödött és már iskolába is jár.

Három terapeuta is dolgozik a házban, akik kora délutánig igyekeznek minél több gyereket megmozgatni. Ezen kívül van egy hinta az udvaron, amire rá lehet fektetni őket. Nagyon élvezik ezt az időtöltést.

A napomat inkább csak szemlélődéssel töltöttem, és arra gondoltam, hogy fogalmam sincs arról, hogyan közeledhetnék feléjük, hiszen semmiféle korábbi tapasztalatom nem volt a fogyatékkal élő emberekkel kapcsolatban. Nem lesz könnyű megtalálni azt a foglalkozást vagy játékot, amit élvezni tudnak és segít a fejlődésükben is, de két hónap hosszú idő, úgyhogy harcra fel!

 

 

 

 

Szerző: hiHaiti  2013.04.03. 19:10 Szólj hozzá!

Haiti időszámítás szerint, 11 óra körül (ami budapesti idő szerint délután 5 óra) érkeztünk meg. Ahogy begurult a kocsink a hatalmas betonfallal körülvett árvaház területére, csak úgy özönlettek felénk a kis fekete emberkék. Hihetetlen örömmel fogadtak bennünket, kiszálltunk az autóból (és mivel ugye csomagunk nem volt) belekapaszkodtak a kezeinkbe és némelyek angyali, mások kis ördögi mosollyal vezettek az egyik ház bejárata felé. Az udvaron két különálló épület áll, az egyik a sérült magára hagyott gyermekek számára van fenntartva (Hope Home), a másik, pedig egy rendes árvaház, amiből Haitin sajnos majdnem minden utcasarkon találsz egyet.

Én a Hope Homeban fogom tölteni az elkövetkezendő két hónapomat, mivel az „apartmanom” (csak mert ez nagyon fancy-n hangzik, ne társítsunk hozzá jakuzzit) az otthonban lesz.

A Hope Home 27 gyerkőcnek nyújt otthont, a legtöbbjük, ahogy korábban írtam gyakorlatilag tolókocsiban él. Miután megváltam egyetlen táskámtól az új szobámban, mindösszesen egy laptopot, telefont és egy napi váltóruhát rejtett, körbevezettek a házban. Dóri bemutatott a Mamáknak, a kisgyereknek és a többi itt dolgozónak is. Mivel a francia, illetve kreol szótárom egyetlen, najó talán kettő szóból áll, ezért a legszebb mosolyommal próbáltam a szimpatikus, segítőkész fehér lány benyomását kelteni. Dóri közben megjegyezte, hogy anno, mikor 2 éve idejött önkéntesnek nem fogadták őt ilyen szívélyesen az otthon lakói. Ki kellett vívnia a szeretetüket és az elismerésüket. De mivel kitaposta az utat a Mamák szívéhez, most már sokkal nagyobb bizalommal vannak az idegen, fehérekkel szemben.

A gyerekek között járva, először nem fogott el az a fájdalmas, rossz érzés, amire számítottam. Talán az izgalom miatt, vagy az idegesség miatt, amit a csomagom levesztése miatt éreztem, nem jutott el a tudatomig és a szívemig a gyerekek helyzete. De nem is volt sok időm ezen rágódni, mert Dórival ismét kocsiba szálltunk. Elvittük az egyik szakácsot az alapítvány korházába. De most kicsit zsúfoltabban utaztunk, mint ezelőtt, ugyanis 7-en foglaltunk helyet a kis LandRoverben. A leginkább szerintem én éreztem magam furcsán, mivel az anyós ülésre behuppant mellém az egyik otthonban dolgozó srác. Persze, itt nem veszik, olyan komolyan az utas létszámot, csakúgy, mint a jobbról-balról összevissza előzést, vagy az úton parkolást, de nem így az öv-témát. Dóri mesélte, bármennyire nevetséges is egy olyan országban, ahol a tolvajlás és az emberrablás az egyik leggyakoribb, felderítetlen bűncselekmény, az öv nem becsatolása nem marad büntetlenül.Így becsatolt övvel zötykölődtünk tovább a kórház felé és közben anélkül, hogy kiszálltunk volna a kocsiból vásároltunk is egyet.

 Édesanyukám egy hadseregnek elegendő mennyiségű fertőtlenítőt csomagolt be nekem, pontos leírással arra vonatkozóan, hogy ha enni vagy inni szeretnék valamit, akkor az evőeszközeimet hány liter forró vízben, hány darabfertőtlenítő tablettával készítsem elő. Az ivóvízről nem is beszélve, amit a szülői meghagyások alapján kizárólag palackozott formában élelmiszerboltban vásárolhatok. Nos ez már az első nap rögvest megdőlt. Lelassítottunk és az út mentén, 7 darab, nagyjából 0,5 literes zacskós vizet vettünk egy férfitól, aki mindezt a feje búbján szállította. Kissé félszegen figyeltem, ahogyan a többiek szájukkal a zacskó sarkát kitépve isszák, de hátha itt így szokás, nincs mit tenni. Nem akartam megsérteni őket vagy, hogy a finnyás jövevényt lássák bennem, akinek nem felel meg az, ami nekik jó. Nagyon jól esett a jéghideg víz a forróságban.

Aztán lassan eljutottunk a kórházhoz, ami nem sokban különbözik egy otthoni magánkórháztól, leszámítva, hogy itt egy gépfegyveres őr vigyázza a rendet.

Mire hazaértünk, pedig már be is esteledett. Pontosabban 6 órát ütött az óra, ami a Hope Home nyelvén azt jelenti, hogy: bezár a bazár, elhúzzák a vasajtót és, aki kinn maradt az így járt. Ezek a biztonsági intézkedések szükségesek, mert egyrészt senki számára nem ajánlott a sötétben, főként egyedül kint járkálni, másrészt az árvaházak védelmét is szolgálja, az éjszakai betolakodók ellen.

Miután Dóri elment, rám tört az egyedüllét. A gyerekekhez nem mertem kimenni, mert nem tudtam mit mondhatnék nekik, vagy mit csinálhatnék velük. Egyszerűen tehetetlennek éreztem magam, azt gondoltam, hogy ez nekem nem fog menni. Kényelmetlen volt, hogy én csak lábatlankodok és nem segítek.

És mivel már majdnem 2 teljes napja egy szemhunyásnyit sem aludtam, úgy döntöttem végre ágynak dőlök. De akkor eszembe jutott, hogy sem tisztálkodó cuccom, sem pizsamám nincsen. Végül megtaláltam ezeket a szükség cikkeket, ellenben nem volt áram, tehát sem víz, sem villany. A fürdőszobámban viszont állt egy óriás kuka méretű, fekete vödör csordultig esővízzel, mellette egy kis rózsaszín műanyag pohár. Így fogtam az adományok között talált szappanomat és ímmel-ámmal a vödörből a kis műanyagpohárral mertem magamra a vizet és cicamosdás szerűen elvégeztem a szokatlan esti fürdést. Ezután megvetettem az ágyam és már álomba is szenderültem, mielőtt mélyen elgondolkodhattam volna az elkövetkezendő 2 hónapomon.

De az éjszaka közepén, amikor 12-őt kongott a harang felriadtam. Éreztem, hogy itt-ott viszket a testem, ezért felkapcsoltam a villanyt (ami ekkor már működött). A jobb kezemen legalább 20 csípés, a lábamon és az arcomon is hasonlóan katasztrofális volt a helyzet. Égetett, viszketett a testem és nem volt nálam sem szúnyogriasztó, sem Fenistil, amivel csillapíthattam volna a kellemetlen érzést. Az első könnycseppek le is gördültek az arcomról, de az egész helyzet még kétségbeejtőnek tűnt a kutyák távoli vonyításától és a kakasok kukorékolásától, miközben egy férfi ordítva kántált valami félelmetes varázsigének tűnő szöveget. A sötétben, ahogy az a hallásom kiélesedett még fegyverdurrogtatást is hallani véltem. Már nem csak egy-két könnycsepp szaladgált az arcomon.

Kész, én ezt nem bírom. Nem érdekel, hogy hány óra. Felhívom a szüleimet,mert nem volt még olyan kétségbeejtő alkalom, amikor a szülői szavak nem adtak volna feloldozást a reménytelenség alól. Gondoltam. És így is lett. Sállal körbetekertem a fejemet és a szúnyogok zümmögésével a fülemben elaludtam egy szebb nap reményében.

 

 

Szerző: hiHaiti  2013.03.31. 18:43 Szólj hozzá!